Eger - hetilap, 1864
1864-03-10 / 10. szám
78 hoz, annál közelebb hallotta maga mögött a főnök lépteit. Midőn másodszor visszatekintett, a főnök már alig volt tőle ötven lépésnyire. Davidson rögtön megállt, s gyorsan visszafordult, elhatározván életét ez egy ellen védelmezni. Stu-Micks-o-Suks e váratlan megállás által meglepetve, hasonlóképen megállt, hogy dzsidáját Davidsonra hajtsa; azonban a harasztban megbotolván , elesett. Davidson uj erőt érzett magában ; oroszlánként ugrott ellenéhez, mielőtt ez felállbatott volna, s a dzsidát kezéből kiragadván, a főnöket keresztülszurta, s aztán elkezdett újólag egész erejéből futni. Midőn az indiánok haldokló főnökükhöz értek, egy pillanatra megállapodtak, s kétségbeesetten kezdtek ordítani. Davidson természetesen igyekezett ez időt felhasználni. A folyó partját szerencsésen elérvén, magát a vízbe veté. Csakhamar egy kis szigethez ért, melynél a folyón leúszó fatörzsek megtorlottak, s a tutaj egy nemét képezék; az erre lerakodott gallyak áthatlan búvóhelyet nyújtottak Davidson számára. Alig kezdett az üldözött itt kissé szabadabban lélekzeni, midőn a parthoz ért indiánok vad ordítása üté meg füleit. Az ágak közül leskelödve látta, hogy ellenségei közül nebányan a vízbe ugrottak, s a sziget felé úsztak. Képzelhető, mily borzasztó szorongásban volt szegény Davidson, mig végre az indiánok, kutatásaik sikeretlenségéről meggyőződvén, visszatértek a partra, hol a nap hátralevő részét jajgatva tölték főnökük holtteste körül, melyet nehányan oda szállítottak. Midőn az éj beálltával az indiánok tüzeiket eloltván, lenyugodtak, Davidson előjött rejtekéből, s egy jó darabot úszott a folyón lefelé, mig végre veszély nélkül partra szállhatott. Ekkor ismét futni kezdett, s futott egész éjjel, a hogy csak fáradt s megsebzett lábai győzték. Végre a rendkívüli megerőtetés, éhség és hideg által teljesen kimerülve egy vadásztanyára ért, hol gondos ápolás folytán csakhamar feltidült. Davidson, a mint elgondolhatjuk, sohasem vadászott többé szörmeállatokra. Saint-Louis utczáin nemsokára találkozott a black-feeti vadakkal, kik ott természetesen nem mertek rajta bo- szut állani főnökük haláláért. A villámok felett. Steiner John amerikai léghajós egy ottani lapban következő kalandját beszéli el: 1863-ik évi augusztus 8-án Camdenben (New-Jersey államban, Philadelphia átellenében) valék, s léghajóm elrendezésével foglalkoztam, melyen még azon nap légutazást voltam teendő. Gyönyörű nap volt ez, a ragyogó égboltozaton legkisebb felhő sem volt látható, s azért a legkellemesebb kirándulásra számítók. Három órakor minden kész volt az elindulásra, s csakhamar ingadozó hajómba szállva, egy Isten-hozzádot intéztem a tömeghez, mely környezett. Az indulásra adott jelszó után léghajóm büszkén emelkedett a légbe, a néző sokaság Udvkiáltásaitól kisérve. Fölebb és mindig fölebb emelkedém, mígnem hajóm mintegy 8000 lábnyi magasságban megmaradva, nyugodtan úszott tova a végtelen légtengerben. A hévmérő (Fahrenheit) zéruson felül 42 fokot mutatott. A kilátás, mely e madártávlatból szemeim előtt elterült, fön- séges volt. Philadelphia és Camden épen alattam feküdtek; a két várost elválasztó Delaware folyamot pedig egész 100 mér- földnyi hosszában láthatám; a rajta levő hajók gyermeki játékszerekhez hasonlítottak, a két párt között közlekedő gőzösök pedig vizimadaraknak látszottak, melyek egy tavacskában ide s tova úszkálnak. Keletre az Atlanti tenger úgy tűnt szemeim elé, mintha hatalmas hullámaival az ég boltozatát verdesné. Egészen el voltam merülve ezen elragadó látvány szemlélésébe, midőn figyelmemet egy nyugatról jövő mennydörgés vette igénybe. A láthatár alján több fekete felhőt vevék észre, mely- lyekben a villám ide s tova czikázott. A zivatar sebesen húzódott felfelé. Sokszor ohajtám alattam látni a vihart, felülről hallgatni a mennydörgést, s onnét szemlélni a villámot, most tehát nem akarám a kínálkozó alkalmat elszalasztani. Nehány csomagot kivetvén hajómból, ennek következtében mintegy 12,000 lábnyi magasságra emelkedtem; itt a hajó ismét megállapodott. A hideg érezhetővé kezde lenni, a hévmérő zéruson felül csak 23 fokot mutatott. Órámat néztem, félnégy volt. A vihar mindinkább közeledett, és a mennydörgés iszonyú robajjal zúgott füleimben. Most nagy aggály lepett meg, s már azon gondolkozóm, nem jobb lenne e leereszkednem, mielőtt a vihar alattam kitörne ? De késő volt, az elemek iszonyú harczot vívtak már, s igy nem volt más mit tennem, mint oda működnöm, hogy a vihar felett maradjak; azért minden súlyt kiveték hajómból, minek következtében sikerült magamat a veszélytől távol tartanom. Miután e szükséges intézkedést megtettem, ismét a földre tekin- ték, de nem láthatók egyebet egy habzó tengernél, melynek puszta látásánál szédülés fogott el. Fölöttem kellemteljesen ragyogott a nap, alattam pedig a vész oly iszonyúan dühöngött, mintha az utolsó ítélet elérkezését akarta volna hirdetni. A villámcsapások siketitő robajjal hangzottak felém. A földtől tiz-, a vihar felett pedig ötezer lábnyira lehettem; léghajóm ugyanis egy pár ezer lábbal már alább szállt. A vihar időnkint iszonyú tömegekben hányta fölfelé a forrongásban lévő tajtéktengert; úgy nézett ez ki, mintha a havasok föl-fölemelkedtek, azután pedig ismét összeomlottak volna. Mi sem található a földön, mivel e hullámzó szörnyeteget összehasonlíthatnám, és épen azért szavakat sem lelek azon iszonyú tünemény lerajzolására, mely alattam dühöngött — rettenetes és hajmeresztő volt az. Azonban csak kevés időm jutott e borzasztóan szép látvány szemlélésére ; lejebb kelle szállanom —• a dühöngő elemek közé. A lég meghűlése következtében léghajóm alább szállt, s vele bátorságom is. Mindent elkövettem, hogy a viharon felül maradhassak, azért horgonyomat s kötelemet is kivetém a hajóból, sőt a sajka czifrázatait is letéptem, s lehajitám; de hasztalan volt minden, lejebb és lejebb sülyedék, mindinkább közeledtem a viharhoz, iszonyú villámcsapások kisérték félelmes alászállásomat. Egy világot adtam volna egy zsák fövényért. De mit használt e vágy, lejebb és lejebb szállék, a mennyből pokolba estem alá, s tökéletes sötétség vett körül. Magát léghajómat sem láthattam, hacsak a villám meg nem világította. De későbben még igy sem, miután e világosság szemeimet egészen elvakitá. Ide járult még, hogy a légrázkodások következtében a vér füleimen és orromon át megindult. Léghajóm ingadozott és botorkázott mint egy részeg ember, a sajka pedig oly erővel vettetett ide s tova, hogy fölötte nagy erőködésembe került benne megmaradni. Leszállók gyorsan , gondolám magamban, de mit használhatna ez ily viharban ? bizonyos halál lenne az rám nézve. Ehhez járult még, hogy horgonyom sem volt már. De nem is maradhattam tovább------—-de mi volt ez-----------egy vízcsepp. Meg v alék mentve, az eső ömlött rám, tehát a földhöz közel kellett lennem. Szemeim visszanyerték erejöket, ismét láthatók. Köriil- tekinték, s úgy találtam, hogy a legmagasabb fák csúcsaitól már nem valék távol. E magasságban léghajóm oly sebességgel repült odább, hogy egy mérföldnyi (angol) ut csak egy perczbe került. Ez sokáig természetesen nem tarthatott, csakhamar a földre kelle érnem; azért mindkét kezemmel belekapaszkodtam sajkámba, s elszántan vártam a lökést, melynek csakhamar be kellett következnie. Nehány másodpercz múlva megtörtént ez, és pedig oly erővel, hogy sajkámból néhány lépésnyi távolságra vettettem. Eszméletemet az esés után mindjárt elvesztém.
