Eger - hetilap, 1864

1864-03-10 / 10. szám

77-4 T A It (’ Z A.

Embervadászat.

(Vége.)

Davidsonnak a faluba érkeztekor alkalma volt egy különös büvészeti mtitételen jelenlenni. Az országban rég nem volt eső, s a szárazság az aratást megsemmisítéssel fenyegette. A varázslók tanácskozásra gyűltek össze, s kijelenték, hogy okvetlenül kell esőnek esni. Mindazon fiatal emberek, kik a varázsló czimre áhítoztak, igyekeztek tehetségüket kitüntetni, mire most a legszebb alkalom kinálkozott.

A szertartás következőleg ment véghez. Minden varázslójelölt egy-egy wigwam tetejére mászott, s tagmozdulatokkal vagy szavakkal, fenyegetve vagy kérve, a mint legczélszerübbnek hitte, igyekezett a felhőt az égről lehíni, hogy a földre áldásos esőt áraszszon. Mindegyik jelöltnek 24 óra volt engedve, s ha ez idő alatt közbenjárásának sikere nem volt, úgy jó hírét eljátszotta.

A főnök és Davidson megérkezése néhány perezre félbe- szakitá a bokuspokust, mire az indiánok nagy súlyt helyeznek. Most mindenekelőtt a fogoly sorsa fölött kellett határozni.

Davidson jól megtermett, csinos külsejű férfiú volt; nem csoda tehát, ha az indián szépségek közül számosán nyilatkoztak készeknek, őt férjül választani. Davidson a sok közül egy Ba-sti- na-ra (leány, kinek hajfürtéivel a nap enyeleg) nevű fiatal nőt választott. Szabadságát azonban csak azon napra Ígérték visszaadni, midőn menyegzőjét lesz tartandó, mely csak az eső beállta után történhetett meg. Egyelőre tehát egy wigwamkaróhoz kötötték, mint a kecskét szokás, midőn a füvet bizonyos térségen le akarják legeltetni.

Öt perczezel később a varázslás szertartását újólag folytatták. Az ég több mint egy hét óta folyvást derült volt, midőn végre Wak-a-da-ha-hu (a fehér bivaly sörénye) a szent wigwamra mászott, $ az alatta álló tömeget elbizakodott hangon tartott szónoklatával biztositá, hogy csak ö képes az igézetnek végetvetni, s nyugat felé nyilakat röpített, melyek, állítása szerint, meg voltak bűvölve. A véletlen egy pillanatra kedvezni látszott neki, mert a távolban valami ködszerü foltot pillantottak meg, mely az ég kékjétől elválva, alig észrevehetőleg közeledett; de a felhő csakhamar mind sűrűbb lett, s mennydörgésszerű zaj hallatszott. A tömeg tapsolt örömében. Azonban igen hamar ki kellett abrán- dulniok csalódásukból. A felhő egy, a közel folyók egyikén haladó gőzös füstje, s a mit mennydörgésnek hittek, a gépek zörgése volt.

A varázsló-jelölt azonban makacsul állította, hogy az ő bti- vészete csalhatlan, mert ha esőt nem is, de legalább dörgőhajót (igy nevezik az indiánok a gőzöst) hozott. Wak-a-da-ha-hu teljes diadalt nyert, mert a rákövetkezett éjjel bőséges eső esett. Szerencsétlenségre, az eső égiháboruval volt összekötve, s a villám Ba-sti-na-ra kisasszonyt, Davidson jegyesét agyonsujtotta. Wak- a-da-ha-but tartották a szerencsétlenség okának, ki már készült is az agyonsujtott leány atyját három pompás ló odaajándékozá- sával kiengesztelni, midőn rögtön azon ötlete támadt, hogy sokkal egyszerűbben is kimenekülhet a bajból, ha t. i. azt David- sonra háritja.

— Nekem — úgymond — sikerült esőt előidéznem, tehát bírom a „nagy szellem“ kegyét; de midőn a „nagyszellem“ irán- tami kegyelmének ily fényes jeleit adta, nem akarhatta hatalmam áldását azzal ismét megsemmisíteni, hogy velem oly nagy szerencsétlenséget okoztasson.

Ez okoskodás tökéletesen meggyőzte a a hallgatókat Wak- a-da-ha-hu ártatlanságáról, ki igy folytató tovább beszédét:

— A szerencsétlenség valódi oka a „sápadt arczu,“ kit ide

hoztatok. Már jelenléte közietek, fölingerelte a „tűz szellemét“ a prairieben, s most a villám épen az ő jegyesét sújtotta agyon, hogy megtudjátok, miszerint neki nem szabad közietek élni.

Mialatt a jelenlevők mindnyájan fenyegetőleg néztek Da- vidsonra, Wak-a-da-ha-hu eltávozott, büszkén szónoklati diadala fölött, s örülve, hogy bárom lovát megmenthette.

Mindnyájan átkozták Davidsont, ki belátta, hogy már most sehonnan sem várhat kegyelmet, még a főnöktől sem, ki rögtön egybegyüjté tanácsát, határozni a halál neme fölött, melylyel a fogoly büntetendő lesz. Még a nők is, kik között a szerencsétlennek választani kellett volna, futottak most tőle. Oly férfiút, kinek választása halált hozott, nem tartottak méltónak a könyörületre.

Davidson, a földön végig nyujtóztatva, jelen volt a tanács- kozmányon. Némelyek azt vélték, hogy legjobb lenne, ott nyomban leütni a fejét; mások azt indítványozták, hogy állíttassák föl bizonyos távolságban, hogy rajta nyilazási ügyességüket gyako - rolják. A mulatság e nemébe, mely az indiánoknál igen gyakori, egyhangúlag beleegyeztek.

Azonban a főnök, mely egy pillanatig mély 'gondolatokba merült, fölállt, szó nélkül Davidsonhoz ment, s kötelékeit kettévágta.

— Kelj föl! — kiálta rá Stu-Miks-o-Suks.

Davidson engedelmeskedett. Most a főnök megvizsgálta testét minden irányban, megtapogatta mellét, térdeit s lábszárait. Midőn ezzel végezett, megelégedése jeleül fejével intett s mosolygott.

— Jó futó lehetsz — szólt Davidsonhoz.

A fogoly sejtette a főnök gondolatát. Sokkal jobban ismerte az indián szokásokat, mintsem ne tudta volna, hogy azon terv forog fenn , hogy vadászatot tartsanak reá. Davidson hidegvérű természettel bírt, s egy pillanatig sem habozott a felelettel.

■— Csalódol, én igen rósz futó vagyok.

— De erős, izmos testalkatú vagy, s széles melled van.

— Az lehetséges — viszonzá Davidson — de ez itt — tévé hozzá, ballábszárán egy golyólyukra mutatva — rég megfosztott azon előnytől, melyet rólam föltevéi.

— No jó! — mondá a főnök; — tehát nehány száz lépésnyi előnyt engedek. Ha meg szököl, annál jobb rád nézve.

Ezzel vállon ragadta Davidsont, s az indiáncsapattól mintegy 500 lépésnyire vezette. Mihelyt a fogoly szabadon érezte magát, azonnal egész erejéből futásnak eredt. A hajtócsapat borzasztó ordítása folytán azt hitte, hogy az ellenség már sarkában van.

Davidson inkább repült, mint futott. Maga is elbámult ereje és könnyűsége fölött. Közel egy mérföldet kelle futnia, bogy a Missouri ágát elérje, melyet át akart úszni, miáltal ellenségei, legalább nagyobb részben, akadályozva lettek volna követésében. Azonban ezt nem tartotta lehetségesnek, ily hosszú futásra, gondoló, halandó nem képes. Ide járult még az is, hogy a prairie fügeharaszttal volt fedve, mely lábait s lábszárait összevissza sértegette. Minden pillanatban az ij csörrenését hallani, s a nyílnak testébe furódását érezni vélte. Nem mert visszatekinteni, nehogy csak egy másodpereznyi időt is elveszítsen.

Midőn azonban az indiánok kiabálása mindig gyengébb lön, némi reménye ébredt, s visszatekintett. Nehány ügyesebb futó mintegy száz lépésnyire volt tőle; a főnök, ki valamennyijöket megelőzte, hosszú dzsidával követte, melyet folyvást készen tartott a hajításra.

A szerencsétlen Davidson vissza kezdte nyerni bátorságát. Még jobban megfeszité erejét, annyira, hogy a vér, mely orrán száján bugyogott, a mellén futott le. Minél közelebb ért a folyó-