Eger - hetilap, 1864
1864-02-11 / 6. szám
46 lábai zöldebbek lettek. Ágyba fektettük; fuldoklóit. Föl kellett emelni. Háttal a vánkosra dőlve, leültünk, majd ismét folytatók a dörzsölést. Éjfélkor átadván névjegyemet az inasnak, s meghagyván neki, hogy azon esetre, ha d’ Argeau ur roszabbul lesz, értem azonnal eljőjön, búcsút vettem a betegtől. Azt hivém, miként az orvos is mondá, hogy reggelig kihúzza. Alig folyt le azonban egy óra, kopogtak ajtómon. Futottam a vendéglőbe. Már késő volt, meghalt. — Mi történt? — kérdém az ápolónőtől. — Oh uram , a mint ön eltávozott, a báró elkezdte magát hányni-vetni ülőhelyén, és levegőért kiabált. Én ablakot nyitottam ; majd aztán látván, hogy nem húzhatja sokáig, papot emlegettem; azt válaszoló nekem is, a mit önnek: — későbben! — Erre hirtelen összegörbedt, annyira, hogy feje lábait érte, mire vánkosaira hanyatlott, kiáltva: — Levegőt! Megfulok! Megfulok ! Papot! . . . . Én azonnal oda nyújtottam neki az érmet, melyet őrültként csókolgatott. Egy perczczel később kiesett kezéből az érem, és többé nem mozdult meg. Ugyanazon helyzetben volt, karjai kiterjesztve, feje hátravetve, arcza zöld és igen összehúzva. Egyik barátomat hivattam, hogy viraszszon velem a halott mellett. Minden perczben vártam atyját. De halljátok csak. Atyja már előttevaló napon jött meg, és a helyett, hogy meglátogatta volna fiát, egy estélyre ment bizonyos színésznőhöz, kivel viszonya van. Azonnal megértőm a báró mosolyát. 0 jól ismerte atyját. Ez utóbbi másnap mutatta be magát. Én barátommal már eltávoztam volt. Fia után kérdezősködött. Az inas sejtette ugyan, hogy ki legyen, azonban igen nagy zavarban volt, és nem tudván mit válaszolni, szó nélkül vezette be a látogatót a halott szobájába. Itt azonban, a vendéglős bizonysága szerint, ez ember ismét visszanyerte atyai érzemé- nyét. . . . Nehány könyüt is hullatott, s látni akarta ama fiatal embert, ki segélyt nyújtott fiának. Megköszöné nekem, bizonyos megilletödéssel; aztán eltűnt és én soha többé nem láttam. A halott eltakarításáról én gondoskodtam. Két barátom, kik d’Argeau urat soha nem ismerték, segítségemre volt. Kikisértük a temetőbe. A kápolnában fényes equipageokon jött embereket találtunk, az elhunytnak unokatestvérei és leendő örökösei voltak ezek, kiket atyja előre meghívott volt. Mi egy szót sem váltottunk velők, ők is megvetöleg néztek ránk. A szertartás végeztével az egész elegáns társaság ismét felült fogataira és elrobogott. Elég szomorú-e ? kérdjük olvasóinkat. Lakolhat-e ember kegyetlenebbé ifjúsága tévedéseiért ? ... . íme miképen hunyt el d’ Argeau báró, egy helytartó fia, egy hadvezér unokája, s fényes család ivadéka, 100 ezer livres évi jövedelemnek leendő örököse! Sz. A. (Francziából.) A grönlandi eb. Ezen hatalmas állat az ebek azon neméhez tartozik, mely minden eszkimó törzsnek elválhatlan kísérője, s lényegesen különbözik európai származású rokonaitól, melyek Grönland jeges éghajlata alatt csekély jelentőséggel bírnak. A grönlandi eb külsőleg hasonlít a farkashoz, s gonoszságban felülmúlja európai rokonait. Termete meglehetős nagy, feje hegyes, fülei rövidek s hegyesek, szemei élénkek, s ábrázatán az okosság és szemtelenség kinyomata feltűnő ; bozontos farka fölfelé koncsorodott; színe igen különböző, van egészen fekete, fehér vagy foltos is, de a fekete színűt a grönlandi dandyk legtöbbre becsülik, mert a fekete kutyabör bundadiszitésre vagy könnyű pipereöltönyök készítésére legalkalmasabb — természetesen eszkimó Ízlés szerint. A grönlandi eb ugatni nem tud, hangja inkább vonításhoz hasonlít, mely hangulata vagy észleléséhez képest majd átható, majd panaszos, a nélkül, hogy kellemesnek lehetne mondani. Ez eb igen szapora, a nőstény évenkint kétszer kölkezik, és pedig hatnál sohasem kevesebbet ; azért nem is nehéz egy csapat (10—14) ebet szerezni, annál is inkább, mert ha nagy számmal vannak is, kevés költségbe kerülnek. Ugyanis a grönlandiak még a legnagyobb bőség idejében sem szoktak ebeik részére rendes takarmányról gondoskodni. A csontok, bőrhulladékok és belek eltulajdonítására, valamint a hívatlan sarkköri hollók szétkerge- tésére hallgatag joggal bírnak; egyébiránt pedig szabadságukban áll, maguknak annyi bogyót, kagylót s madárfiát keresni, a mennyit csak találhatnak, életök fentartására. Azért nyárban nincs is okuk szükségről panaszkodni, télben azonban szánandó módon kell éhezniök, s ekkor mindent fölfalnak, a mihez csak hozzáférhetnek, még régi kötéldarabokat és szijszerszámokat is. Ha ebhez még valamely eredménytelen vadászat is járul, akkor a szegény ebek éhség és kimerültség miatt rakásra halnak ; de ilyenkor aztán a szívtelen tulajdonosra is kerül a sor, mert ebei nélkül sem vadászni, sem utazni nem képes. Ily elhanyagolt táplálás mellett nem lehet csodálni, hogy a ragadozók természete a grönlandi ebekben oly nagy mértékben kifejlődött. Valódi dühhel rohannak meg minden állatot, mely utjokba esik, s széttépve, nehány perez alatt oly mohón falják fel, bogycsak a nagyobb csontokat hagyják meg belőle. Vadságuk és harapásrai hajlamuk miatt nehezen kormányozhatók, s csak az ostorcsapásokat értik meg. Azonban daczára ama utálatos kegyetlen bánásmódnak, melyben gazdájuk által részesittetnek, vagy talán épen azért, gyakran megtörténik, hogy gyermekeket is széttépnek, sőt dühöknek néha még felnőttek is esnek áldozatul. Ez ebek testileg oly edzettek, hogy télen nyáron a szabdég alatt tanyáznak. Dr. Rink azt Írja róluk, „hogy ha a hideg a —• 20 R. fokot meg nem haladja, vagy széllel összekötve nincs, alvásközben még össze sem húzzák magukat, hanem mind a négy lábukat kinyújtva, egész kényelemmel terpeszkednek végig fea- helyökön.“ Csak a kölykes ebnek szabad a pitvarban feküdni, a többi a több család által lakott kunyhó tetején fekszik, úgy azonban, hogy minden egyes ebcsapat saját helyét foglalja el mindig, s más csapatokkal nem közlekedik. A grönlandi kutyaállamokban kétségkivtil legkülönösebb a basi méltóság, melyre minden osztályban a legerősebb tolja föl magát. Ez az egész csapat ura, ez szolgáltat igazságot, a lustákat megbünteti, kedvenczeit megezirógatja, s helylyel-közzel halálra harapja valamelyik alattvalóját, a nélkül, hogy a többiek csak mukkanni is mernének. Ha két eb valamely koncz fölött összeveszett, azt többnyire elveszi tőlük a maga részére, néha azonban egyik vagy másik pörösfélnek engedi át. Ha két ebcsapat közt területsértés miatt vagy valamely más okból összeütközés támad, akkor az a csapat enged, melynek főnöke (bas) a másik által le- gyözetik, habár a győztes csapat számra és erőre gyengébb is, mint a legyőzött csapat. Ha a bas elöregszik, akkor valamelyik fiatalabb alattvaló a hatalompolczról letaszítani s azt elfoglalni igyekszik, előbb azonban meg kell vínia életre-halálra, s ha le- győzetik, társai irgalom nélkül halálra harapdálják, ha pedig győzedelmeskedik, hatalmának egyik sem mer ellenszegülni. Ekkor az egész csapat föláll, s magukat, a mint illik, parádéba téve, egyenkint haladnak el uj urok előtt, s eléje érve, földhöz vágják magukat, hengeregnek, s farkukat csóválják, ezen s más hasonló jelek által jelentvén ki hódolatukat. Ha az agg bas a párbajban halálos sebet nem kapott is, bukását nem sokáig éli túl, kevélysége megtört, s számot vetett már a világgal; csendesen s magába zárkózva, valamelyik zugba búvik, kizárja magát a csapatkötelékből, s semmi módon rá nem lehet többé venni, hogy valamit dolgozzék; és a bitorló, dicséretére legyen mondva, nem is igyekszik, hatalmát a legyőzöttre kiterjeszteni. De a műveletlen
