Eger - hetilap, 1864
1864-02-11 / 6. szám
45 T Á R C Z A. Egy dandy. Igen szomorú történetet beszélek el; figyeljetek rám. Az Orsay-kávéházban gyakran láttam egy fiatal embert, ki sajátságos életet élt; fölkelt délben és első gondja volt, kávéházba menni, hol az egész délutánt a comptoir-hölgyekkeli csevegéssel, vagy ha a domino-játékhoz társat nem talált, az átmenők nézésével töltötte el. Öt óra tájban ürömszeszt rendelt, meg- iván belőle három-négy pohárral, majd nagy gonddal kávét evett s antillai liqueurt hörpentett fel. Az egész estét hasonló módon ivással és játszással tölté el, s nem távozék előbb, mig csak a pinczérek az ajtókat be nem zárták. Sohasem láttam az élvezetek szomorúbb áldozatát. D’ Argeau ur nem volt egészen 36 éves. Még egyszer oly idősnek tartottad volna. Egy botra támaszkodva, egészen meg- görbedve járt, meg-megállva, hogy magát kinyugodja és fájdalmasan erőködve, hogy rothadni kezdő tüdeibe kis levegőt szíhasson. Ilyen volt fizikailag, erkölcsileg pedig elvesztő fogékonyságát, a jó és rosznak ismerete rá nézve nem létezett többé. Mi értelmi tehetségét illeti, maga megvallá, hogy agya üressé vált. Egyébkint elismerte, hogy az élvezetek vitték ennyire. — Ha a lámpának nincs több olaja, — mondá mindenna- pias kifejezéssel, — nem a lámpa hibája; mindkét végét ége- tém ! — — — Mily rongált állapot! — mondák azok, kik őt régtől ismerők ; majd ismét elbeszélték, hogy d’ Argeau báró egykor fiatal, szép és egészséges volt. Szerencsétlenségére anyja korán elhunyt, nagy vagyont hagyva rá, melyet ő esztelenségig sietett eltékozolni. Egy időben a báró egyike volt Párizs legcsillogóbb és tobzódóbb dandyjaiuak. Hiresztelték equipageait és estélyeit. Ez igy tartott vagy öt esztendeig, melyek után a mintegy 30 éves báró kiábrándulva, magát tökéletesen tönkre téve látta, elcgü- letlen másokkal, elégületlen főleg önmagával, szerfelett megrongált egészséggel, erömegfeszités és munkára teljes képtelenséggel. Atyja magas és tehetős hivatalnok, vissza akará híni, de ő Párizst elhagyni vonakodott. Vidéken, gondolá magában, unalmas lenne élete; atyja pedig, tökéletesen önző és istentelen ember, örömest alkalmazkodott oly helyzethez, mely mindkettöjök teljes szabadságát meghagyta. Fiának 6000 franknyi évi jövedelmet biztosítva, többé mit sem gondolt vele. Ilyen volt d’ Argeau báró helyzete, mikor megismertem. Csaknem egészen magában élt, a kávéház rendes vendégeivel csupán csak a dominóban lévén viszonyban. Mint a nagy Bourgogne nemzetség ivadékának, Párizsban gazdag rokonai éltek, kiket azonban már régóta nem látott és unokatestvérei is, részökről, épen nem törődtek vele. Hatezer frankját a báró kizárólag asztali élvezetekre szentelte, az egyedüliekre, miket neki egészsége még megengedhetett. Szívből kezdé utálni mindazon esztelensé- geket és fényűzéseket, melyek romlását okozták. A Beaune-utcza egyik kis vendéglőjében volt szállása, melylyel még egy tanuló sem lett volna megelégedve ; a mi pedig ruházatát illeti, ő, kit egykor annyira emlegettek, most bizonyos gondatlanságot negélyezett, mi meglehetősen közel állt a cynismushoz. Mindamellett a báró szánalmat tudott ébreszteni maga iránt. Voltak néha pillanatai, melyekben lelke elvesztése fölött mélyen bánkódott. Néha magam is igyekvőm őt jobb útra téríteni. — Legalább mondjon le, — mondám neki,— bizonyos szokásairól, melyek önre nézve életveszélyesek. Ö mosolygott, de hallgatott, és midőn egyik nap jobban unszolnám : — Nem! — úgymond keserű mosolylyal. — Úgy kívánok kimúlni, mint éltem : röviden és jól. Nem unszoltam többé. Az utolsó napokban a báró nem vala látható. Kérdezőskö- dénk felőle az inastól. Nyolcz napja, hogy senki sem látta. — Valószínűleg beteg ■— mondók. És senki sem gondolt többé rá. Engem azonban a lelkiismeret furdalt, és nem annyira irántai vonzalmam, mint inkább a keresztény szeretet ösztönzése folytán határozám el magamat, öt meglátogatni. A báró valóban beteg volt, és pedig minő beteg ? Hátra- hanyatlott fővel, kínosan lélekzve, egy karszékben egyedül találtam puszta szobájában. — Hogy érzi magát? kérdém. — Elég gonoszul, — mondá erötetett mosolylyal,még inkább növelve gondatlanságát, mely nála oly szokásos volt. Megfogtam kezét, hideg volt. Megtapintám lábait, azok még hidegebbek voltak. Valamennyire felgyürtem nadrágját, mely alatt a test kékes-barna-zöld foltokkal volt tarkázva. — Ah ez a halál! — kiáltám egészen magamon kívül. — Mi baja van ? — kérdé hidegen; — azt hittem, hogy megijedt. — Semmi, — válaszolám, igyekezvén erőt venni magamon; hanem .... ön oly egyedül van, orvos, ápoló nélkül! — Nem! ismételt kríziseim voltak, de már túlestem rajtok, ismét fel fogok idtilni. Ön valóban gyönge idegzetű ember, hogy igy megháborodik. — És atyja? — kérdém. — írtak neki, s mint hiszem, estére megérkezik. Megvallom, nyugalma megcsalt; mégis hozzátevém : — Az mindegy, önnek orvost kell hivatni. Akarja-e, hogy orvosomért menjek ? — A mint tetszik. Egy órával később visszajöttem orvosommal s egy ápolónővel. Az orvos gyorsan megvizsgálta a bárót, aztán rendelt orvosságot, mit rendelni szokás azon emberek számára, kik haldokolnak : mustártapaszt és dörzsölést. Én kimentem vele. — Nos ? — kérdém. — Holnap meghal, válaszolt az orvos, többé nem lehet rajta segíteni; ö a szó szoros értelmében egy lámpa, mely kialszik. Visszatértem a szobába, az ápolónő dörzsölte őt, a betegség engedett. Időről időre hozzám intézte szavait azon szembetűnő közönyösséggel, melyet mindig fölismertem benne. Megvallom, igen megindultam. — De nem hagyhatom öt igy meghalni! — gondolám magamban. — Barátom, — mondám neki, — ön mint jól tudom, keresztény nevelést nyert. Akarja-e, hogy papot hivassak ? — Későbben! — válaszold. —Tehát én igen beteg vagyok ? mit mond az orvos ? E nyugalom lesújtott. — Legalább fogadja el tőlem ez érmet, — mondám neki. Ö mosolygott és ugyanazon keményszivüséggel engedő azt nyakára akasztanom. — Ön atyja nem jő, — folytatám,—-megyek, táviratok neki. — Az hasztalan volna, — mondá némi hangnyomattal és sajátszerü mosolylyal; — ő meg fog jőni. Egész éjfélig maradtam d’ Argeau urnái, minden perczben várva atyját. A beteg mindig nehezebben lélekzett; kezei hidegebbek,
