Eger - hetilap, 1864
1864-12-01 / 48. szám
395-4 T A R C Z A. IDélibábos.... Délibábos róna tájék, Biz én feléd soh sem vágyék Nem itt az én jó világom! Nem is a vágy, a sors szele Hányt-vetett, hajtott ide le, Szegény kis élet-csolnakom! Hol is jobb a falevélnek ? Kezében a forgó szélnek, S ettől elhajítva távol? Avagy a fán, anyja karján, Anyja mézét, csókját szíván? Nem fél itt az elhalástól. A lelkem, mint fáradt madár, Lézengve köriil-köriil jár, Majd a földre hull aléltan, Pedig az én örömimnek Egy kisded parányi fészek Elég hajlék volna bátran! E kis fészket nem találom Az alföldi rónaságon, Keresem bármily epedve, Lelkem altató zenéje: Völgy patakja, fülmiléje, Hol is vagytok ? — messze-messze! S te, ki oly híven megosztád E szivnek örömét, búját, Hol vagy, hol vagy, hangos erdő ?! Szerettelek nyáron, télen, Zölden ép úgy, mint fehéren, Most a lelkem olyan meddő! Nincs itt virág, nincs madárdal, Csak a sok tündérlány nyargal Keresztül a pusztaságon; Visszajőnek, tánczot járnak, Hipp! hopp! vége már a táncznak: Nem kapok e tünde tánczon! Nem kapok a fűzfaerdőn, Sem a lápon, sem a fertőn, Sem az egész rónaságon. Csodálkozom: hogyan élek? Testemtől megvált a lélek, Ott bolyong a régi tájon. K. J. Isten hatalma. (Történelmi beszély.) (Folytatás.) III. — Ilyen bizalmatlanság, ilyen gyalázat nem történt még Magyarországon, mióta Árpád vezér megtelepitette e földre nemzetünket! Mi a királynak életéért vérünket akarjuk feláldozni,— mi a királyért mindenre készek vagyunk: és III. István király azzal hálálja meg hűségünket, azzal viszonozza ragaszkodásunkat, hogy titkon megszökik minden házanépével nemzetétől! Istenemre, fáj bennem a szív, ha ezt látom, fáj a lélek, hogy ezt kell mondanom! Ilyen király nem kell énnekem, gyáva gyermekből sohasem lesz bátor férfiú. A mig István király miközöttünk volt, kész lettem volna saját kardommal ütni át László herczeg szivét: de most, kénytelen vagyok megvetni azt, a kit előbb úgy szerettem, — és szeretni azt, a ki iránt előbb gyűlölettel viseltettem. Nézzétek Lászlót, annak bátorságát, annak kitartását! Ott van a hadseregeién,— éjét napot táborban tölt, munkára, fáradalomra, lemondásra kész; ilyen király való a magyarnak, éljen II. László király! Palotában és kunyhóban, köz- és magánhelyeken, — kivált a déli részeken, ezek a szavak hangzottak Magyarországban. János, a bácsmei gróf hangoztatá ezeket leghatalmasabban. Az önző embernek terjedelmes birtokai épen azon vidéken feküdtek, honnan a görög támadás várható vala. János gróf élni akart, — sejtette a jövendőt, — László herczeghez csatlakozott. Tudta, hogy a honáruló herczeg pártjának semmi által sem fog több hasznot szerezhetni, mint ha a királyi családot, s kivált az anyakirálynét, bizalmatlanná teszi Lukács érsek iránt, —- s másodszor : ha a királyt eltávolítja az egybegyülendő seregtől. Álnok tervei tökéletesen sikerültek. — A királyné teljes bizalmatlansággal vált el az érsektől, s ezt a legfájdalmasabban megsértette; — a büszke, harczias nemzetnek pedig nagyon fájdalmasan esett, hogy III. István nem mutatott iránta bizodalmát. Manuel császár egykori ígéretéhez híven, — tetemes haderőt indított Magyarország felé, Alexius Kontostephanos vezérlete alatt. Mig e haderő napról napra jobban közeledett, — azalatt László párthivei, s főleg a bácsmegyei gróf Ígéret, fenyegetés és lázitó szavak által elkövetett mindent, hogy a görög udvarhoz menekült herczeg pártja mindjobban erösüljön. Szomorú jövőnek nézett eléje Magyarország. „A császár seregének közelgése—írja jeles történészünk *)— úgy azon körülmény, hogy III. Istvánt, anyja a vész kitörésekor, ! minél távolabb a bekövetkezendő harcz színhelyétől, az ország I nyugati széléhez, Pozsonyba vivé magával, többeket ingado- ; zásra birt; de „István nevétöl is irtóztak a magyarok — mondja az egykorú Nicetas Choniates — mert a görög császár sógora lévén, félő volt, nehogy elfogadván Manuel ajánlatát, a nemzet akirálytól, — a király a császártól váljék függővé! Ez oknál fogva abban történt megállapodás, hogy István idősb testvére, a szintén Manuelhez szökött László váljék királylyá, István maga pedig koronaörökösnek nyilatkoztassák ki.“ .... És mit tett addig a királyi párt ? Eufrosina királyné anyai szivének teljes gondosságával őrizte gyermekét, — és e túlságos aggodalmasság által eljátszotta annak koronáját. Egymást érték a követek Pozsonyvárában, egyik szomo- ritóbb hirt hozott a másiknál. Végre jött egy, és az elmondá a királyné előtt János gróf lázitásait, László herczeg leendő megkoronáztatását: és a királyné szemeiről lehullott a sürü fátyol, — látta, a mit előbb nem lát vala, — s a minek látása oly nehéz búbánatot okozott anyai szivének. Ki mentheti meg az ö gyermekét, — az ő gyermekének igaz, szent jogát?! Megdöbbent. Bánfy Lukács neve merült föl lelkében először is. Az a férfiú, a ki az ő családjához oly tiszta hűséggel ragaszkodott, s kit ő annyira megsértett, kit ö annyira megbántott! Meg fog-e az bocsátani ?! — Nyergeljetek! — kiáltá a királyné szenvedélyesen — még ez órában indulunk Esztergomba! *) Szalsy I. k. 253.
