Eger - hetilap, 1864
1864-11-24 / 47. szám
384 T Á R C Z A. Isten hatalma. (Történelmi beszély.) (Folytatás.) II. A mitől a jók féltek, a minek a gonoszak örvendettek, nemsokára csakugyan megtörtént a szomorú esemény. II. Géjza, Magyarország egyik legjobb lelkű királya, 1161. május 31-dikén öröknyugalomra költözött. Szomorú sorsuk van a fejedelmi családoknak! Szegény ember eltemetheti, megsirathatja kedves halottját szivének szüksége szerint, ráborulhat annak sírjára, ott maradhat mellette, a mig akar, minden gondolatát az ő emlékének szentelheti: de a fejedelmi családoknál, kivált veszedelmes idők alkalmával, be sem végződött még jóformán a halotti pompa, — a fájdalmas érzelem,—-már is örömet kell mutatni, készülni a koronázási ünnepélyre. így volt a Géjza házanépénél is. Az Özvegy királyné és az árván maradt koronaherczeg szemeiről föl sem száradhattak még az igazi fájdalom könyei, miket a hitves férje fölött, a gyermek atyja fölött, ejtének: s már a mosolygásra kellett készíteni az arczot, melylyel az uralkodó, alattvalói hódolatát fogadja. Alig harmadnapja, hogy az örökálomra szenderült királyt eltemették, és a székesfehérvári föegyházbanmár is koronázási ünnepet ült Magyarország. A szent épület tágas hajója fényes közönséggel telt meg e napon, — a külső egész térséget beláthatlan nézőtömeg tölté be, kiváncsi volt minden szem, a zaklatott hazának új királyát megpillanthatni. Eget rendítő éljenzés, harsány tárogatók és érczkürtök hangjaival vegyülve, reszketteté meg egyszerre a levegőt: a koronázási menet közeledett. Fegyveres testőrök nyitották meg a fényes menetet, utánuk az előkelő főurak díszes sorsa, — ezek után a király, — mögötte anyja, talpig gyászban, — két kezén vezette két kisebb gyermekét. S pedig maga a király is, — alig nehány évvel idősebb ezeknél oly korán van még, arra a tizenötéves homlokra, föltenni azt a nehéz ékességet! A királynő után az udvarhölgyek díszes sora következett, mig ezek csoportját ismét a főbbek, — és utánuk a testőrök csapata követé. Midőn helyeiket mindenek elfoglalák, midőn az örömnek szivet renditő rivalgását kívül és benn a legünnepélyesebb csend váltotta föl, fenséges ének zendült meg a templom hajójában, a mely magasztos hangjaival vallásos buzgóságot gerjesztett mindenekben. A szent ének is elhalt, az előleges szent szertartás is bevégzödött; — és azután egy férfiú lépett a főoltár elé, — egy fenséges, tiszteletet gerjesztő alak, kinek neve méltó arra, hogy a mig magyar él e hazában, örökké áldással emlittessék : ez a férfiú Bánfy Lukács az esztergomi érsek. Azon számos egyházi nagyok között, a kiknek Magyarország örök hálával tartozik, a kik fendobogó szivök minden érzelmét a két legszentebb között oszták meg: Isten és haza között, a kik Istennek dicsőségére és a hazának felvirágoztatására intézték tetteiket, életüket, a kik mind a múlandó, mind az örökkévaló élet tekintetében fényes tükör gyanánt tündökölnek, mutatva a lehető tökéletesség képét: ezen nagyok között az egyik legelső helyet Bánfy Lukács, előbb egri püspök, ez időben pedig esztergomi érsek foglalja el. Szivében tiszta, — önzést és hatalomvágyat nem ismerve, fenséges lelkének minden vágya: az igaz jogot, a szent igazságot juttatni diadalra; e magasztos törekvésében rendithetlen, emberektől soha meg nem rettenő, tudván, hogy az igazság Isten előtt kedves: ilyen volt azon férfiú, a II. Géjza családjának és Magyarország javának leghívebb barátja, ki a gyermek Istvánnak fejére tette e napon a szent István koronáját. Midőn az érsek megjelent az oltár előtt, az ifjú király két férfiú kiséretében feléje indult. Ezen férfiak egyike, jobbról a nádor, — másika, balról, ugyanazon alak, a ki a byzanczi palota termeiben, görög ruhába öltözve, amaz alkonyi órában, oly izgatott lelki állapotban várta a Manuelhez folyamodott László hercze- get, János úr, — a bácsmegyei gróf, az özvegy királyné meghitt embere. Hinné-e erről valaki ebben a körben, hogy nehány hónappal ezelőtt esküvel fogadta meg, mindent elkövetni annak romlására, a kinek koronáztatásánál jelenleg oly hűségesnek látszó arczczal megjelent?! A fényes, ünnepélyes szertartás bevégződött. II. Géjzának legidösb fia, — sor szerint III. István, a tizenöt éves gyermek volt e pillanattól kezdve Magyarországnak törvényes koronás királya. Buzgó fohászok emelkedtek a királyok királyához, örömkö- nyek hullottak, — örömkiáltás hangzott ismét minden oldalról, melynek hangos rivalgása közben a királyi menet elhagyta az Isten templomát. A püspöki palota fényes termeibe siettek azután mindenek, jelen lenni a másik szivemelő ünnepélyen, midőn a király elfogadja alattvalói hódolatát. Bibor-trón vala emelve a terem főhelyén, a trón mellett hosszú sorban aranyos karszékek. — A trónt a király foglalá el, — a főbb helyeket a királyi család tagjai, — s úgy a többi üléseket az ország egyházi és világi hatalmasságai, kiki az öt megillető sor szerint. A tágas terem ajtai megnyíltak, — s azután egymásután jöttek a tisztelgő küldöttségek, a kik szívből jövő szavakban fogadtak hűséget az uj királynak. És tartott a bár fényes, de végre is lélekfárasztó tisztel- kedés órákhosszat, — s már-már vége felé járt az ünnepély, midőn egyszerre — a hírnök szava is sokkal remegöbben, mint az egész ünnepély alatt, ezen jelentést tévé : — Manuel, byzanczi császár követei! Az egész jelenlévöség megdöbbent. Leghalványabb a királyné arcza lett; ő a királynak anyja volt! Bánfy Lukács arcza, habár meglepetve, —• megtartotta előbbi fenséges nyugodalmát. Alig hangzott el a hírnök szava, a bár népes, de egyszerre zajtalanná vált teremben Manuel követei megjelentek, viseletben tekintetben az egyéb tisztelgőktől oly nagyon különbözők! Mig amazok tekintete [hódolást mutatott, imezeken, a görögökén, büszkeség vala olvasható; mig amazok alázattal hajoltak meg az uj király előtt: ímezek vezetője büszkén megállt a trónnal szemben, s alig hajtva meg fejét, — nem csekély gőggel igy szólott: — A hatalmas Byzancznak győzhetetlen császára, Kom- nen Manuel, uram és fejedelmem, szívesen köszönti István h erczeget! — Harmadik István királyt! — igazitá ki Lukács érsek a követet, épen olyan nyomatékot adván szavainak, mint Manuel küldötte. — István herczeget — ismétlé a görög követ maka-
