Eger - hetilap, 1864
1864-11-17 / 46. szám
377 mindig kész, csakhogy mindig inkább hírnevet szerző kalandokra, semmint valódi érdemre törekvő.“ Ruházata most gazdagon ékesített bíborból, s aranynyal átszőtt finom fehér szövetből állott, mely festői redőkben omolt alá hatalmas termetén. Fejedelmi méltóságot kifejező léptekkel haladt egész a trónig, s midőn azon helyet foglalt, előbb parancsoló tekintetét végig hordozá a jelenlévőkön, azután szótlanul intett parancsolatára várakozó apródjainak. Ketten kiváltak azok figyelmes csoportjából, s a tróntermen áthaladva -— a trónnal szemközt lévő ajtón át, eltűntek a fénves teremből. Minden szem ezen ajtó felé volt irányozva. Egyszerre nyíltak az ajtószárnyak, —• s egy élte javában lévő, sugártermetü fiatal férfid lépett a terembe. Ruházata merőben különbözött a byzanczi udvarnál szokásos öltönyöktől. Vállára vetett hermelines mentéje, buzavirág- szinü s gazdag aranyozással ékesített bársony-felöltője, mely feszesen hozzásimult karcsú termetéhez, s gyönyörűen kiemelte délczeg alakját, — maguk e külső jelek elárulták az első pillanatra, hogy a belépő ifjú magyarországi származású. Il dik Béla fia, — László herczeg volt e fiatal férfiú. Midőn e pompás trónterembe lépett, ■— észrevehető volt szép arczának előbb halványnyá, azután élénk pirossá vált színéből, hogy a látvány, a mely szemei előtt feltárult, meglepte, sőt talán meg is zavarta. Mindazáltal csakhamar összeszedvén lelkének teljes éberségét, szilárd és biztos léptekkel haladott a trón felé, egyszerre megállt, s tiszteletteljesen féltérdre ereszkedék. Ekkor Manuel, ki a belépő ifjúról a legelső szempillantástól kezdve le nem vette tekintetét, könnyeden lelépett bíboros trónjáról, odament a térdelő ifjúhoz, fölemelé és gyengéden karjai közé szoritá. — Isten hozott, nemes herczeg! — szólitá a császár az ifjút, miután trónjára visszaült — szerencsésnek érezzük magunkat, hogy kedves látogatásoddal megtiszteltél; s ha valamiben hasznodra lehetünk, légy szives előadni kívánságodat. — Szólni, négyszem között — viszonzá az ifjú, miközben habozva és tétovázva tekintett a jelenlévő udvaronczokra. Manuel nyájasan inte, — kérőleg és mégis parancsolólag, és az udvariak s a császár kísérete a nagy terem távolabbi részébe vonultak. László herczeg könnyeden, bár izgatottan, előadá jöttének okát. Manuel figyelmesen hallgatott minden szavára, s mig arcza teljesen nyugodt maradt, ha valaki szivének mélyére tudott volna pillantani, a fokonkint növekedő örömet láthatta volna abban. A herczeg Magyarország trónját, szent István koronáját kérte Manueltől. Szent István koronáját a byzanczi császártól! Elmondá, hogy testvérbátyja, II. Géjza, Magyarország jelen királya, halála felé siet, elmondá, hogy annak alig tizenöt éves fia, István, nem méltó a magyar koronára, — elmondá, hogy ő neki magának mily nagy pártja van Magyarországon, a kik a király bekövetkezendő halála után, csupán valami támogatást várnak a külföldtől, hogy Lászlót, öt magát, azonnal királynak kiáltsák. 0 maga, — senkiben nem bízott úgy, mint Manuelben. Ezért a támogatásért, — ennek reményéért könyörgötta byzanczi fejedelemnek. Manuel pedig csak hallgatta, hallgatta az ifjúnak mindig hevesebbé váló szavait, — hallgatta — és diadalmasan mosolygott. — Kész örömmel, mindent, — a mit lehet — mondá Manuel, s midőn az ifjú herczeg arcza e szókra egyszerre az örömtől sugárzott, a császár különös mosolygással még hozzátevé — de mindenekről, előbb még valakit meg kell kérdenünk ! László herczeg csodálkozva emelé tekintetét Manuelre. A császár pedig kettőt az ő apródai közül magához intvén, azoknak halkan egyetlen szót monda, mire azok mélyen meghajolván, sietve távozának. László herczeg zavarodottan, csodálkozva tekinte a folytonosan mosolygó Manuelre. Nehány perez múlt teljes némaságban. Egyszerre, a császári apródok kíséretében, ugyanazon irányban, a merről előbb Manuel császár érkezett, egy fiatal férfiú alakja tűnt fel, valamivel fiatalabb ugyan László herczegnél, de arezra nézve szakasztott mása ennek. —• Ez a férfiú, — görög szabású öltönyben jelent meg. . Manuel császár ravasz mosolylyal vizsgálta László herczeg arczát. — István ! — kiálta fel egyszerre az idősb herczeg elha- laványodva, s halkabban hozzátevé : — Öcsém ! István herczeg, — mert a görög viseletű ifjú férfiú valóban az volt, II. Bélának ifjabb fia, ép oly-meglepetve tekintett bátyjára, s midőn végre egymást átkarolták, — hideg köszöntésük azt áruiá el, hogy e helyen találkozni sem nem hitték, sem nem: óhajtották. László herczeg tudta ugyan, hogy István már évekkel előbb kereste föl Manuel udvarát, és tudta azt is, hogy Manuel, saját nővérét Máriát adá István herczegnek hitvesül. — De ismeretes volt előtte az is, hogy Manuel eddigelé semmi valóságos segítségben nem részesítvén sógorát, — ez a görög udvart elhagyta, s más fejedelmeknél keresett pártfogást. László herczeget épen Istvánnak távozása ösztönzé arra leginkább, hogy Manuelhez folyamodjék segedelemért, mert e távozásban az előbbi bensőbb viszony meglazulását látta; s igy, mi természetesebb,’mint az, hogy a byzanczi udvarhoz nem régiben visszaérkezett testvér megpillantása, meglepetést igen, de örömet épen nem okozott László herczegnek. Manuel diadalmas mosolylyal szemlélte védenczeit. — Egymás pártját gyengíteni fogják —■ gondola magában, és engem ez által hatalmasan erősíteni. A helyzet, melybe a két testvér jutott egymással szemközt, sajátságos és feszült vala. Manuel igen jól tudta ezt, s midőn elégnek látta azon benső küzdelmet, mely a testvérek szivében támadott, végre igy szólott mosolyogva: — Jó az Isten, és az élet nem oly rövid, mint a minőnek mondják. A komoly dolgokra lesz még idő, — ma ünnepeljük örömmel a vi szontlátás boldog pillanatát. Urak — folytatá fen- hangon, az e szóra közelebb vonuló föurakhoz intézve szavait — a mai nap ünnep legyen Byzanczban, mert oly fenséges vendégek szerencséltették udvarunkat, kiknél kedvesebbeket régóta tisztelheténk. Igyekezzünk mindnyájan olyan szeretetet tanúsítani irányukban, hogy körünkben jól érezzék magukat! Manuel császár igen nyájasan tudott szólani ott, a hol önhaszna kívánta. Ugyané nap estéjén, egy férfiú lépdelt föl s alá a császári palotának azon termeiben, melyek László herczegnek rendeltettek szállás gyanánt. E férfiúnak öltözete teljes ellentétben volt arczával, mert a mig ruházata közönséges görög polgárt mutatott, egész kifejezése, merőben mást, többet és magasabbat látszott jelenteni. Az alkony már jóformán előhaladott, — a roppant kiterjedésű város házsorai, sötét tömegekké vegyültek össze, — s a férfiú pillanatról pillanatra nyugtalanabb és türelmetlenebb kezde, lenni. — Meg-megállt a nagy ajtó mellett, mely a palota tág folyosójára nyílt, s figyelmesen hallgatózva, észrevette a legkisebb neszt, — mely az épület ezen csendesebb szárnyában hallható vala.