Eger - hetilap, 1864
1864-10-20 / 42. szám
335 mely nem a jólét ölében élt volna, melyet saját ipara teremtett.“ — A régiek inkább azon iparkodtak, hogy a szükségleteket egyszerűsítsék, s az anyagi javak élvezete utáni vágyat leküzdjék; mert azt tartották, hogy az a leggazdagabb, a kinek legkevesebb szükségletei vannak. De czélt értek-e? Talán be tudták bizonyitani, hogy nem ragyog az arany, vagy hogy nem fénylik az ezüst? A spártaiak ré- giebb időkben közös étkezéseiknél könyökeiket egy kivájt kőre, vagy fára támasztották, mig később oly értékes párnáik voltak, hogy idegenek tartózkodtak karjaikat reájok fektetni. — Vagy altasd el a szegényt a költő dalával: Nem kér chinai pamlagot, Sem márványpalotát a megelégedés. Többször mulatoz a szegény Földműves küszöbén s durcza daróczain, Mint a dáma kigyöngyözött Keblén s ambróziás mellpatyolatjain: s az mégis arról fog álmodni, hogy mily boldog a gazdag ! — Azért napjainkban inkább azon igyekezetét találjuk, hogy az anyagi javak utáni vágy, mint a szorgalom és munkásság rugója használtassák fel, s hogy igy az, ártalmatlan módon elégittessék ki. De czélt értek-e? azt kérdezhetné tőlünk valaki, a eommunisták és socialisták tanaira, s Anglia szegényadójára utalva. Ha itt volna a határ, a melynél megállapodik e terén a társadalom, akkor eme kérdés jogosultságát elismernők. De ha a forradalmat senki rendes viszonyokmérveül föl nem veheti, akkor a kérdést még korainak kell tartanunk. S ha tekintetbe vesz- szük ama magas lelkesültséget, azon éber lelkiismeretességet, a melylyel napjainkban a munkások kérdése felkaroltatok; ha statistikai adatok nyomán összehasonlítjuk ma már pl a franczia munkások nagyrészónek kedvező állapotát előbbi keserves helyzetével, s a Strick-pénztárakra Angliában gondolunk, vagy figyelembe veszsziik a német munkások önérzetteljes mozgalmait, azt kell hinnünk, hogy ama szép törekvések megvalósitandják Fichte óhajtását, hogy „az ember dolgozzék; de nem mint egy igás állat, mely terhe alatt álomba dől, s erőinek mostoha visszaállítása után újabb munkára felriasztatik. Hanem dolgozzék kedv és örömmel, s maradjon ideje, szemeit s lelkét az égre emelni, a melynek szemléletére ő alkotva van. Tápláléka és ápolása ne legyen az, mi igás állatáé, hanem eledele annak takarmányától, lakása annak óljától különbözzék, mint testalkata annak testalkatától különbözik. Ez az ő joga, csupán azért, mivel ember.“ Vavrik Béla. Még egyszer a szüret idejéről. Köszönet t. Martonffy Károly urnák a „Nehány szóért,“ melylyel a szüret idejének megszabása tárgyában, e lap 40. számában fölvetett kérdésem földerítéséhez a 41-ik számban járulni szives volt. Miután kérdésemet se a piszkos önzés, se az oktalan ellenzéki viszketeg nem sugal- Iotta, hanem toliamat a jog tisztelete, s azon szándék vezérlé, miszerint a szóban levő korlátozó avatkozás kérdése, mely avatkozásnak súlyát, és hátrányos voltát ezidén mindnyájan éreztük, én pedig már máskor is sajogtam, — mind elvére, mind gyakorlatára nézve az eszmecsere utján megvitatván, lehetőleg mindnyájunk közös javára igazságos, és méltányos megoldás elé vezettessék: újból fölveszem a fonalat, és folytatom az eszmecserét. M. K. ur feleletében csak egy pont van, mi szorosan a kérdést érinti, vagyis az elvre, a jogalapra vonatkozik, s ez a hivatkozás a szokásos jogra; a többi csak is a politikai téren újabb időben hírhedtté vált opportu- nitas kétes rovatába sorolható. — Tudom én azt igen jól, hogy nemcsak Írott, hanem szokásos jogok, és törvények is vannak; de azt is tudom, hogy ezeket világosabban kell és nehezebben lehet kimutatni, evincálni, mint amazokat. S ez az, mi a fenforgó állítólagos jogra nézve, jelesen, mennyiben Egervárosról van szó, M. K. urnák nem sikerült. Ugyanis az általa idézett 1832/e úrbéri törvényeknek köztudomású története, czélja, iránya mutatják, hogy azoknak feladata rendezés volt; a rendezés fogalma pedig a meglevőnek szerves összeillesztését fejezi ki. Már ebből következik, valamint az idézett 7. t. ez. 3.§- nak szembeszökőkig permissiv szerkezetéből is kiviláglik : hogy a törvényhozónak nem az volt czélja, és szándéka, miszerint elvül kimondja, s törvénybe foglalja, hogy a szüret idejét meg kell szabni, hanem, rendezési irányánál jogva, miután a szokásos jogot, mint meglevőt találta, meghagyta azt ott a hol, és úgy a hogy az dívott, gondoskodván csupán ellenőrködésről, nehogy a szokásos jog a másik érdekelt fél hátrányára gyakoroltassák. Úgy de épen ez az „ott a hol,“ az, mit Egervárosra nézve kimutatni, igazolni kell. Ezt pedig nem lehet az idézett 1848-ik 9. t. ez. 4. §-val bepróbálni, sőt ellenkezőleg e ! próbát Egerre nézve különösen mind az elmélet, mind a gyakorlat halomra dönti. Tudja azt velem együtt M. K. ur, hogy a szüret idejének meghatározását illető szokásos jog általában, és egyetemesen a borkilenczed és tized, röviden, úgy nevezett bordézsma jogából keletkezett, és természetesen mindenütt a földesur, mint a bordézsmára jogosult által gyakoroltatott. Ennek utánzása lehetett, ha a kir.városok és kiváltságos községeknél is szokásba jött, a szüret idejének megszabása; mi azonban e városok, és községek különnemü alkotmányos állásánál fogva, a dolgok egészen más nemű, azaz önkormányzati, helyhatósági rovatába esvén, részben pedig helyi, nálunk elő nem forduló körülmények kifolyása is lehetvén, itt próbaerővel nem bír. Végre ha a vármegyék is beleavatkoztak, ez ismét a földesurak ellenében szükségesnek vélt ellenőrködésül vehető. E felfogás bővebb földerítésére egy ecclatans adattal szolgálok M. K. urnák, még pedig a magyar bortermelés legclassicusabb vidékéről. A Hegyalján t. i. hol M. K. urnák egyik opportunitási érve, a bor jóságára való tekintet feltétlenebb alkalmazást enged meg, mint minálunk, a szüret idejét az illető dézsmajogosult földesur határozta és határozza meg; de e rendszabálynak csakis a dézsmás, és árendás szőlőkre van kihatása, mig a nagyszámú, és pedig amazok közt szórványosan fekvő, úgynevezett szabad, azaz dézsmamentes szőlők a mondott intézkedés hatálya alá nem esnek, — s azoknak megszti- retelésére nézve korlátlan szabadság uralkodott, s uralkodik az 1832/6 7. t. ez. és az 1848-ik 9. t. ez. kihirdetése után is a mai napiglan, kétségtelen bizonyságául annak, hogy az 1832/6 törvény nem a szüret ideje megszabásának elvét proclamálta, hanem a talált szokásos jogot ott, a hol rendezte. Már pedig, ha a szüret idejének meghatározását illető szokásos jog a bordézsmá- ban találja eredetét és alapját, és átalában a bordézsmára jogosultakban találja gyakorlóit, világos: hogy az se az idézett 1848-iki, se semmi más törvény értelmében, a- vagy szellemében, se a városra, se a vármegyére át nem szállott, át nem szállhatott. Mert vagy fenmaradt a dézs- ma az idézett törvény után is, vagy nem; ha fenmaradt, fenmaradt egyszersmind a jog is, a szüret idejét megszab
