Eger - hetilap, 1864

1864-09-22 / 38. szám

301

De titkomat te soha meg Nem tudod; Bánatfelhő ne árnyazza Homlokod.

Égő Aetna csúcsát örök Hó fedi:

Az én búmat hazug béke Leplezi.

Tárogató.

Egy jó öregur.

(Folytatás.)

A bizalom, melyet Plémer benne vetett, határtalan volt. — Beavatva őt a kereskedés legildomosabb vezetésébe, csodálattal látta, mint fogja fel Montalde egy pillanat alatt, s mint alkalmazza a széles tudomány minden ágait.

— Barátom! mond neki nehány hé után, nem kereskedelmi hajlam az, mivel ön bir, az lángész, s ha ön nem halad egykor tovább* mint én, az az ön hibája. A legnagyobb szerencsét jóslom önnek, ha felhasználja tehetségét. Én egy próbát teszek, szerényen teszem, ne haragítson meg ellenkezésével: Ön velem ve- zetendi hat évig ügyeimet. Önnek munkáját nem becsülhetem kevesebbre kétezer tallérnál.

— Ha tetszik, kevesebbre.

— Engedjen beszélni. — Ön bölcs, s száz pistol (spanyol pénznem) elég lesz kiadásul. — Hat év múlva tízezer tallérja biztosítva lesz. — Mostantól vegyük alkalmazásba az ön gazdálkodási módját egyik tengeri hajómon. Ha kétszer szerencsésen visszaérkezik, tőkéje kétszerezve lesz.

— S ha elvész ? mond a fiatal ember.

— Ha elvész, újra kezdjük. Ismét hat évet tölt nálam.

— Egész éltemet! kiálta Montalde.

— Jól van, mond nevetve Plémer, az én rám csak haszon lesz, s látja ön, hogy nem koczkáztatok semmit, ön javára dolgozva.

— Látom, mond Montalde, hogy ön mint atya cselekszik velem. — Jól van, rendelkezzék gyermekével, a mint tetszik. Távol attól, hogy szégyenleném, sőt inkább minden kötelességem dicsőségét ön jóságának tulajdonitandom.

Montalde helyzete e beszélgetés után szánandóbb lett, mert az uj jótétemények újabb kötelékek voltak rá nézve, s a gyengéd lelkek egyetlen menedéke, a távozás neki nem volt megengedve. A hála lánczaitól a házhoz kötve, kárhoztatva látá magát, imádottja mellett élni a nélkül, hogy merne tetszésére vágyni. Rövid időn az férjhez megy, szükség, hogy szivét is szabadon adja kezével, e szabadságot csak érinteni is, előtte a legundokabb s legalacsonyabb vétek lett volna. — A barátság, a bizalom, a legszentebb vendégjog, minden kijátszva lett volna egy szó, egy tekintet, egy sóhajtás által, mely szerelmét fölfedezné. Ah inkább ezer halált, monda, mint egy perczig élni ily undok hálátlansággal beszennyezve ! — E háznál minden szent előttem, mond, ő nekem választnom kell, egy szörnynek, vagy egy hősnek lenni itt. Hős, igen, az leszek, ha erőm lesz legyőzni magamat, és az ég, melytől kérendem, kegyes lesz azt nekem megadni.]

Ez időtől lelkének minden tehetségét egyesité, szemeit, s szavát igazgatni, szenvedélye titkát szivébe rejteni, mely naponkint hevesebb lett, s melyet Gabriella ártatlan magaviseleté nem szűnt lángra lobbantam.

Párisban az anyák czélja: leányaikat a tartózkodás és színlelés egy nemében növelni, hogy azokon semmi határozottság nem látszik. Egy eladó leány ott a hernyóhoz hasonlít ama perczig, mig kiterjesztheti szárnyait, s pillangóvá lesz; — nem igy a tartományokban; ott nem törekszenek eltitkolni a fiatal leányok természetét, s nem teszik illemkötelességgé, eltitkolni lelkűk állapotát. — Gabriellának gyermekségétől fogva megengedtetett, gondolatait, s szivérzelmét nyíltan kifejezhetni, és vagy a jó példák, vagy azon ritka nemes érzésnél fogva, mely a jobb nevelésű lelkek tulajdona, soha nem adott okot szabadsága megszoritására.

Gabriella semmi feszélyt nem mutatott, mihelyt Montalde a ház benső barátjául fogadtatott. — Plémerné asszony Montalde iránt azon nyájas figyelmet tanusitá, melyet maga sem akart egészen észrevétetni; Gabriella követé anyját.— A tisztelets jóakarat vegytilete volt az, melyben semmi szorosb viszony nincs, de mely mégis a legtermészetesebb. — Montalde a barátság nyájasságát tekintve, anya, s leány között nem talált különbséget; hanem a mindenkire érdektelen jelek, reá igen is érdeklők valónak, még inkább tekintetének szelíd bágyadtsága, félénk hangváltozata, gyengéd pirja, mely arczát átfutá, midőn hozzá szólott, még inkább szép kezeinek lassú reszketése, midőn a theát neki nyujtá, mind, mind azt hitette el vele, hogy a leány többet táplál iránta az egyszerű barátságnál, s igy ő a szerelem legkegyetlenebb kínait érezé, s a Tantalus szomja csak szelíd volt az ö fájdalmához képest.

Vagy csalatkozom, mondá Montalde, vagy ezek a szerelemnek, a gyengéd szerelemnek jelenségei, mely most szülemlik, de mely akarat ellen is veszélyes haladást tehet. Mi lesz belőlem ? Ah most minden erőmre szükségem van! — s mig Gabriella érzékenysége a komolyság s szerénység leple alatt ezer önkéntes jelekben nyilvánult, melyet ő jól értett: addig az övé szive fenekén volt rejtve. —■ Az ő szive lángolt, hanem rejtett volt annak tüze s még csak szemeiben sem mutatkoztak annak szikrái. — Ezerszer boldog ő mégis, ha e küzdelmen kívül nem várakozik reá más szenvedés.

Plémer elbeszélte neje és leánya előtt Montalde kalandjait, néha tréfált ügyetlenségén, hogy nem készített grófnéja névnapjára nehány sor verset. Gabriellának tetszett a tréfa, s midőn anyjának névünnepe közelgett, kérdé Montaldet, ha el tudná-e mulasztani a szép alkalmat, hogy nehány sor verssel ne dicsöitné azt? —És ki fogja elszavalni? kérdé Montalde. — Én, feleié az. Képzelhetni, mennyire dagadtak erei. Lelke nem birt semmit teremteni; hanem a legtisztább érzemény, a legmeghatóbb kegyelet, a forró gyermeki szeretet, mely a költő lelkében is élt, adta a legérdemdúsabb anyának dicséretét, melyet leánya fogott elszavalni. — Jellemének minden vonásai ecsetelve valónak hízelgés foltja nélkül, és pedig oly szelíd színekkel, oly kedves vonásokkal, hogy a legszerényebb anya szégyenpir nélkül hallgathatta azt, mert az lelkének viszfénye volt.

Plémer minden hevessége mellett mélyen tudott érezni. Leányának szava, nejének, kit imádott, méltó dicsőítése, barátainak jelenléte, s e házi ünnepély magasztossága, mindezek megindítók egész a könyekig. — Plémerné szintén könyekben tört ki. Gabriella zokogásokkal szakitá többször félbe szavát, s az utolsó verseknél, melyeket alig birt hallhatókig kiejteni, anyja karjaiba borult. — Plémer szintén jött neje ölelésére, — a ház barátai vetekedve fejezék ki tiszteletüket. — Montalde maga maradt távolban.

— Jöjön uram! mond neki Plémerné, jőjön, hadd köszönjem meg a kedves érzeményt, melyet ön készített lelkemnek. 0 meghajtván magát, kézcsókolásra ment, hanem a nő megölelő, s midőn fölegyenesedett, Gabriella kezeitől érzé megragadtatni magát, ki még mindig könyezve, a szobrot is megindító szavakkal mondó: — Oh uram, mily oka van atyámnak, szeretni önt!

Montalde e pereztöl fogva elveszettnek hivé magát.

Este fényes kivilágítás egy tengeri hajón hirdeté az ünnepélyt és lakomát, melyet Plémer neje tiszteletére adott. Zene mellett kisértetett le a nő győzelmi pompával, leánya karöltve ment vele, s bátor csak a ház baráti voltak hivatalosak, nagyszámú kiseret gyűlt össze. A lakoma fényes volt, — a Loire két