Eger - hetilap, 1864
1864-09-22 / 38. szám
298 kormányának megvesztegetése! — Szabott ár a szavazatokra! — Az állam kormányzó 5 0000, minden egyes senator 10000, az Assembly minden egyes tagja 5000 dollár! — Atalános fosztogatási rendszer, rablógazdálkodás nagyban és mindennemű csalás a La crasse és Milwaukee vaspályáknál.“ Előre megjegyezzük, hogy ez ügynek folyama s részleteire nézve hivatalos forrást használtunk, mely szerint: Wisconsin-állam törvényhozásának mindkét háza (senátorok és képviselőké) közösen egy bizottmányt nevezett s küldött ki, mely megvizsgálná, vájjon az 1856-ki törvényhozás tagjai valóban, mint vádolva vannak, meg- vesztegettettek-e ? ... A bizottmány jelentése röviden igy szól : „Az 1856-ki törvényhozás nagy többsége valóban megvesztegetve volt. A megvesztegetés a „La crasse és Milwaukee“ pálya részvényei odaadása által történt. „Egy névlajstromból kitűnt, hogy a senátorok fejen- kint 10—20000 d. értékű részvényt kaptak. A vesztegetők és megvesztegetettek egymásban nem bizván, az összegek egyelőre a társulat ügynökénél tétettek le, ki ezeket az illető senatoroknak csak akkor volt köteles kifizetni, ha a vaspálya-bili már kérész tülvitetett. „A képviselők 50 tagja egyenkint 5000 dollárnyi részvényt kapott, nehányan 10000-et, és egy, kitől sok függött, 20000-et. . . Egy nyugta-lajstromon csak 5 vesz- sző és — 10 állott, midőn a vasúti titoknok, ki e lajstromot vitte, eziránt kérdeztetett, azt felelte: „ez a gouver- neur-re vonatkozik, és főnöke fejével intett, hogy úgy van. Ez üzletnél arról volt szó: hogy a társulat e pályák mentében minél több ingyenföldet nyerjen, melyeknek ára, ha a pályák a forgalomnak átadatnak, hirtelen emelkedni szokott. A társulat elnöke egy ügynökénél 200000 dollár értékű részvényeket tett le, hogy ezzel a törvényhozók pártolását megnyerné sat. ... A bizottmány ezen hivatalos jelentése 1858-ban a wisconsini törvényhozók elé terjesztetett, minden csalás pontosan a név s mellé tett ösz- szeggel kőrüliratott, a hirlapok sokáig csak erről dörögtek, a nép feszülten várta az eredményt, s mi lett ez ? — Az 1858. törvényhozás végzés s Ítélet nélkül elnapoltatok, és a világhírű rablóügy máig is szép csendesen nyugszik, és iratait a feledés pora lepi. Es ez akkor történt, midőn a közügyek felett a nyilvánosság árgus-szemei őrködtek, és a szabad sajtó kímélet nélkül mindent kibeszélt. De mi történhetik most, midőn a „Habeas-Corpus “-törvény felfüggesztetek, a sajtó és szabad szó elnyomatott, midőn egész Észak katonai törvények alá helyeztetett? — Corvin, egy 1848-ki menekült, Amerikából ezt írja: „mig e népnek életerejét a legvérengzőbb háború emészti, azalatt a közromlottság óriási léptekkel terjed mindenfelé. Az egész levegő köz- és magánbűnökkel van terhelve. A lopások és sikkasztások oly gyakoriak, és oly váratlan oldalról merülnek föl, és seuki még csak lehetőnek sem tartja, hogy a bűnös meg- büntettessék.“ — És a new-yorki államujság 1863-ban erősen kikel: „hogy az országban nincs többé törvény, a csalókat, kivált a szövetség kormánya mostani szállítóit elérhetni, mert mi lett eredménye minden eddigi vizsgálatoknak?... Irtózatos lopások jöttek napfényre, és megrettenve nyomták el az egészet, midőn a csalók neveit kitudták ; csak ha egy szegény ördög kerül horogra, akkor adják mérgöket Lincoln hadi törvényei. Az ember lehet ma hírhedt gonosz, és emelt fővel járhat büntetlenül, csak iskolai elvekről ne beszéljen. És ily nyomora banda játsz- sza ma az Unió megmentő-szerepét!“ — Ilyesekre írhatta Olshausen, ki bár az északi párt hive, de a tények előtt nem birt szemeket hunyni, a St.-Louisban megjelenő „W. Post“-ban: „nem kell a vészmadarak közé tartozni, és mégis roppant oka lehet a polgárnak, a jövendő felett aggódni. Tömérdek dolog történik itt, mi a Tacitus által rajzolt Rómára emlékeztet. A nép elfeledte atyái tanait, és erényeit nélkülözi. . . Hogy a legfőbb hivatalokat is megvenni lehet, hogy a főbb tiszteken is a pénzvágy és nem kötelességeik uralkodnak, elég szomorú; de legszomorubb az: hogy a nép is elvesztette tiszteletét az erény és törvények, és undorát a bűn iránt. Rómának csőcseléke csak kenyeret és játékot kért; de az amerikai polgár csak pénzt és ismét pénzt óhajt. Ez nyit utat a magasba, arany után leledzik az ifjú, ezután hévül a szűznek szerelme is. A közügyért magát feláldozni, itt esztelen ábránd, szegénynek lenni szégyen, de a szerencsés csalót egekig emelik.“ Ily panaszok és észrevételek a nagy Unió erkölcsi sülyedéséről naponkint sűrűbben hangzanak. De minden ily elvont rajz szint és élt az iró felfogása s kedélyétől nyer, azért szorosan a valót akarván szem előtt tartani, egy tényt, egy történetet mondunk el. Lincoln elnök, a főhatalmat átvevén, a hadügy élére a minisztériumban Cameron bankái-t nevezé. A lopások és sikkasztások, miket e kormányférfi elkövetett, oly hajmeresztők, alapok annyi részlet s számozással jártak nyomában, hogy a vád végre a congressus házában szőnyegre került. Itt egy Wilson nevű, előbb suszter, de ügyessége és népszerűsége által senatorrá emelkedett tag Mas- sachusettsből nagy tűzzel emelt szót ellene, kivánta : hogy bizottmány neveztessék ki a vádak megvizsgálására, és a bűnös kérdőre vonassák. Milliókról volt szó! A hadügyérségnek ez időben egy millió katona-lábbelire volt szüksége. A Cameronféle ügy feletti bizottmány elnöke Wilson lévén, megkérdeztetett a hadügyminiszter által: „nem lenne-e kedve egy millió lábbeli kiállítására vállalkozni? melynek árát darabszámra az állam 21/2 dollárra szabta meg. Wilson mint szakértő és ügyes számitó megérté a szót, s bár a vizsgáló bizottmány elnöke volt, aláirta a szerződést. De az ő idejét most a magas politika és a veszélylyel küzdő Unió veszi igénybe, azért a csizma-üzletet átadta a bizottmány többi tagjainak, párjától 2 dollárral. Ezúton a nagy hazafi a legártatlanabbul 500,000 dollárt rakott zsebre. Az uj vállalkozók sem maradtak üresen ; ők a vállalatot, mint illik, szakembereknek adták át, párját 1 dollár 75 cents-ért. Egy milliószor 25 cents tesz 250,000 dollárt, melyet magok közt szép egyetértéssel megosztottak. Wilson ur megkapta a maga félmillióját, tagtársai is lecsendesittettek a csorgással, természetesen az egész vád és zaj, mely előbb üttetett, lassankint elenyészett, és Cameron ur még sokáig miniszter maradt és bátrabban, mint előbb, gazdálkodott a haza és a nép rovására. Lincoln, az elnök, többször s több oldalról megtá- madtatott, hogy leginkább merész csalókat és szájhősöket ültetett a legzsirosabb hivatalokba. Ez igaz, de a vád fő- sulya nem reá esik; mióta van Buren elnök azon maximát (1837-ben) felállitá: „hogy a győzőé a zsákmány,“ azóta a választásoknál az elnökkel pártja is győz és az előbbi tisztviselők helyét ezek foglalják el, nem tekintve jellemök s képességökre. Három évig tartván a dicsőség, igen természetes, hogy ezek „a jászolnál
