Eger - hetilap, 1864
1864-01-28 / 4. szám
29 T Á R C Z A. §h Az ördög könyve. — Orosz falusi történet. —• Ciglo helység legbarátságosabb, és legcsinosabb külsejű háza egy Oloff nevű földműves és kiszolgált katonáé volt. A ház a templom szomszédságában állott, szép fehérre meszelve; tü- körtiszta ablakain át az utczáról egy alacsony, de rendkívül tisztán tartott szoba belsejébe lehetett látni, mely elég kényelemmel volt bebutorozva. Oloff lakát a falusiak közönségesen csak „őrháznak“ nevezték, és helyzeténél fogva csakugyan ilyennek is látszott. A ki az orosz földművesek piszkos, kalibaszerti lakait látta valaha, annak Oloffot leírásunk után valami rendkívüli egyéniségnek kelle tartani. És valóban ilyen is volt, mert ittasan soha nem lehetett látni; mindenkivel békében élt, s számára szerfölötti tiszteletet szerzett az, hogy írástudó ember volt. Gyakran lehetett öt egy vastag könyv előtt ülve látni; de az folytonosan talány maradt szomszédai előtt, hogy mit kereshet ez a különös ember abban a könyvben ? Ha — a mi különben igen ritkán történt meg — korcsmába ment, tiszteletteljesen visszavonultak a parasztok, neki engedve az első helyet, melyet azonban mindig szerényen visszautasított; mert a díszhely ősi szokás szerint a legidősbeket illeti meg, kik közé nem számította magát Oloff, mert még csak két év óta lakott e faluban. Oloff ifjúságát a kaukázusi hadseregnél tölté el; jó magaviseleté és vitézsége mellett szólt a sz. Györgykereszt; oly nagyra becsült kitüntetés, hogy Miklós czár annak minden birtokosát irigylésre méltónak tartá, s csak azt sajnálta, hogy ezen, csupán véres ütközetben, személyes vitézség által nyerhető diszjelre ő érdemet nem szerezhet. A korcsmákban az orosz lakosok beszélgetése mindenütt egyforma. Beszélgetnek a gazdaságról, családi ügyekről, a pálinkáról, a pokolról s az ördögökről; más beszélgetési anyag ritkán fordul elő. Mégis, valahányszor Oloff a korcsmába jött, a társaságot mindannyiszor más szellem szállta meg. Oloff sokat tudott beszélni idegen népekről és uralkodóikról, volt fogalma a franczia forradalomról s okairól; látott népeket, melyek begyeik közt szabadságuk és függetlenségökért elszántan küzdve vérzettek el; és lelkében keserű gyűlölet honolt a szolgajárom iránt. Oloff oly ember volt, ki úgy vélekedett, hogy a dolgok állásának nem szükségkép kell olyannak lenni, a milyen. E személye méltóságát érző földműves tudta, hogy az ember szabad, elidegenit- hetlen jogokkal biró lény; és ez öntudat, mely keblében élt, szavakban keresett kifolyást. Fejtegetései elégségesek voltak arra, hogy ez elállatiasult lelkeket borzalommal töltsék el. Egy ízben azt kérdezték tőle: hogy híják Francziaország czárját ? Oloff azt válaszolá, hogy az elűzött czárt Fülöp Lajosnak hítták. Az „elűzött czár“ szó bámulattal tölté el a hallgatóságot, melyet midőn észrevenné Oloff, rövid vázlatát adá elő Francziaország történelmének. Különösen megbotránkozott e beszéden Scbimkofif, a falu bírája. Egy czárt — mondá — ép oly lehetetlen elűzni, mint magát az Istent, és a ki ezt lehetőnek állítja, hazug, roszabb, mint egy kutya. Oloff büszkén és méltóságteljesen emelkedék föl s jobbjával a mellén függő becsületkeresztre mutatva válaszolt: — A ki engem hazugnak és kutyának mer mondani, az meggyalázza a czárt, ki engem e kereszttel díszített. Schimkoff, — folytatá mély megindulás hangján — vond vissza szavadat, különben Scbimkofif, sajnálnám gyermekeidet, kik holnapra könnyen atyátlanok lehetnének. — Hazug kutya vagy! — orditá Schimkoff, harag és pálinkától föltüzelve. — Urunkat a czárt sérted, minthogy engem sértesz; a ki a czárt megsérti, az Istent sérti meg, a ki pedig az Istent megbántja, nem méltó, hogy éljen ! E szavak után fölkerekedve elhagyta Oloff a csapszéket. A parasztok bámész arczczal néztek e külöuczködő után; ilyesmit soha sem vártak. Gyávaságról senki sem vádolhatta Oloffot, és épen ezért csodálkoztak annyira, hogy Oloff ott nyomban hajba nem kapott Schimkoflfal, mihez hasonló jelenetek az orosz falvakban egy vasárnap sem szoktak elmaradni. A feszült kíváncsiság a fölött, hogy mit tesz majd Oloff, hogy becsülete kétségbevonását megboszulja, uőttön nőtt; itt is, ott is tanácskoztak és törték fejőket. Ekkor Oloff épen oly nyugodtan, mint midőn eltávozott, belépett egy vastag könyvvel hóna alatt, s újra elfoglalta előbbi helyét. — Halld Schimkoff —■ kezdé beszédét — nem akarok rósz példával járni elöl; vétek az, ha valaki embertársát tévútra akarja vezetni; e könyvből fölolvasom előtted az elűzött czár történetét; hogy pedig csakugyan azt olvasom, a mi valóban benne van, arra azon szentek előtt esküszöm meg, kiknek képei amott a kandallót ékesítik, miután tudom, hogy kívülem senki sincs itt, ki az olvasáshoz értene. Schimkoff, megigéred-e, hogy bocsánatot kérsz a rajtam elkövetett bántalmakért ? — Miféle könyv az ? — kérdé Schimkoff. — Ez egy világtörténet; ez az Adámtól Miklós czárig történtek följegyzése; ebben mindaz bennfoglaltatik, a mi csak történt a világon. — Hazugság ! — kiálta több hang — Oloff bolonddá akar tartani bennünket; a ki ezt a könyvet irta, az is csak ember volt, az ember pedig nem él oly soká, hogy mindazt tapasztalhassa. Ez indokot mindannyian belátták; mindnyájan gúnyolni kezdték Oloffot, ki hasztalan igyekezett szóhoz jutni. — Híjátok elő a pópát, határozzon az; a pópa tud olvasni, — tanácsolá az egyik. A tanács el lön fogadva, a pópa sem késett sokáig; kiabálás és lárma közt terjesztették a tudós ember elé a vita tárgyát. Ignazieff, a pópa, meglehetős tudományu ember volt, de az olvasás még sem tartozott fő szenvedélyei közé; ehhez járult az is, hogy nem tűrhette, miszerint egy ily egyszerű földműves, mint Oloff, szintén ért e mesterséghez. Megmutattatá magának a könyvet, föltette pápaszemét, közelebb húzta a mécsest és úgy tett, mintha olvasna; azonban egyszerre kiesett kezéből a könyv, s dühtől reszketve kiáltott: — Miként jutottál e könyvhez ? Hisz ez az ördög evange- lioma! A mi benne van, mind megannyi vétek; vessétek tűzre a könyvet; de mielőtt érintenétek, vessetek keresztet magatokra, mert a bűn ragadós ! Mint a fiatal oroszlán, melynek kölykét a tigris megragadta, az ellenre rohan, hogy a drága éltet megmentse : úgy rohant Oloff az előtte szent könyvre, s azt megragadva fölkiáltott : — A ki e kincsemhez nyúlni mer, azt széttiprom! — A három szent király nevében parancsolom neked Oloff, hajítsd a könyvet a tüzbe! — Csak éltemmel vehetitek el tőlem e könyvet; a sz. Moszkvában kaptam ezt egy paptól ajándékba. Kérjétek házamat, s habár a legszebb is az egész faluban, odaadom; de e könyvet soha! — Soha ? — kiáltá a pópa még jobban felbőszülve — kötözzétek meg a nyomorultat, s aztán tömlöczbe vele! — Dühötök elől megvéd e becsületjei, melylyel a czár — kit az Isten éltessen — földiszitett. Egyedüli birám földesurunk, neki engedelmeskedem, mert szolgája vagyok. Hozzád, pópa,
