Eger - hetilap, 1864
1864-08-18 / 33. szám
261 — Ab uram.... — Láthatom-e öt? — Nem kíván látni senkit. — Menjen, jelentse neki, hogy egy jó szomszédja, ki nem innen való, kívánja egy perczig látni. — Holnap uram! ha akarja. — Oh nem, a manóba! az éj oly hosszú, én nem tudnék nyugodni. Lefekvés előtt kívánom látni. Én nyugodtan szeretek aludni. A jó asszony eljárt követségében, s visszajött jelenteni, hogy nagynehezen kinyerte a bebocsáthatást. Plémer fölment a harmadik emeletbe, s belépett. — Hej szomszéd! — mondá a betegnek, — ön nem akarja látni barátait? — Barátimat ? oh uram! oly boldog lennék, ha csak egy is volna! — Ha azon sok szép, mit önről hallék, való; úgy ön megérdemli, hogy barátai legyenek, — s egy bizonyosan van. — Fájdalom! uram nem gondolnám, hogy ismer engem. — Bocsánat! elég, hogy tudom, hogy ön becsületes ember, s nálam kész az ismeretség, ha egy szerencsétlent találok. — Jó éjszakát szomszédom! nem akarok terhére lenni, aludjék csendesen ez éjjel, s álmodjék arról, hogy ön talált egy barátot Plémer- ben, a nantesi kereskedőben. Jó éjszakát barátom! Önnek derék felügyelője van. Ha megbetegedném, őt óhajtnám gondnokomnak. Montalde önmagától kérdé, ha nincs-e ájultságban ? ha nem álom-e ez? hasonló az „Ezeregy éjszaka“ varázstüneményeihez, mely a szerencsétlen vigasztalására érkezett. Megakarta tudni ápolónőjétől, mint értesült ez idegen az ő helyzetéről? — A szomszédság jussán, felelt röviden a nő. — Aludjék ön békével, s engedjen aludni engem is. Ö keveset aludt, hanem álma csendes volt, melybe édes ábrándok szövődtek. Reggel uj barátja korán jött látogatására, ki miután értesült, mint tölté az éjt, kérdezé : — Nem kíván e ön orvost ? — Van két orvosom, felelt a fiatal ember: a természet, és az idő, s most már harmadik is van. És melyik a harmadik ? — A barátság. — Reményiem tehát, hogy ön követni fogja rendeletéit. Jó asszony, viseljen gondot beteg barátomra, s hogy neki mi se hiányozzék, orvosa rendeli. Este ismét visszajövök. Montalde, miután meleg szavakkal dicséré e derék nantesi* nak jószívűségét, kérdé Dupré asszonyt: — Megtette, a mit hagytam? bezálogolta órámat? Ki vannak fizetve adósságaim? A jó asszony felügyelői hatalmával élve feleié: miszerint egy betegnek úgy kell viselnie magát, mint egy gyermek, s minden goudról lemondani; s hogy nyugodt legyen, tudja meg ön — monda — hogy minden ki van elégítve, nem adós ön semmivel, a többi nálam van, bízza ön rám magát egészen. A fiatal ember nem kérdezősködött tovább, nehogy nyugtalanítsa ápolónőjét. Azonban midőn épen szemeire az álom nehezedett, látja ápolónője kezében az órát. Minden ki van fizetve! nem tartozom semmivel!! s az órám még itt van! — kegyed titkolózik előttem ! Ah belátok a titokba! kegyed olyat szólt szomszédomnak, mit nem kellett volna, mit én nem akartam. Az ápolónő nem látszott hallgatni reá; hanem este Plémert a beteg nyugtalanságáról tudósitá. — Majd lecsendesitem én, mondá ez, s a beteg ágya mellé ülvén, miután Paris fényüzési ostobaságai, és hiúságairól, s a gazdagoknak nevetséges gőgjéről pár kedélyes szót szólt volna, kérdé a betegtől: — És ön fiatal ember! nagy becset tulajdonit a pénznek ? — Nagyot nem — felele ez. — Én sem, mond Plémer, és mert nem dicsekszem, hogy nekem van, nem tartom helyesnek, hogy az én barátom szégyenli, hogy neki nincs, s átalja azt megvallani. Ne keserítse ez asszonyt gyermekies töprenkedéseivel, hát miért lettem barátja ? — Igen, viszonzá Montalde, hanem mikép hálálom meg ? — Oh az a legkönnyebb. Ha valaha alkalom ajánlkozik önnek, nekem szolgálhatni, reményiem a kölcsönösséget; ha nem : ön felhágy az elégtétellel, de legkevésbbé sem leszünk egymás adósai. Ön tenne jót velem, s nem annyi-e, akarni mint tenni ? A hálás szivek nem maradnak lekötelezettjei egymásnak, a kötelezettség terhe csak a hálátlanokra nehezül. — Valóban, mond a beteg, ejellem nem enyém, fölöttébb utálnám magamat, ha szivemen a jótétemény terher volna, s megvallom, hogy a mint önt ismerem, az emberek között ön lenne az első, kit jóltevömnek elfogadnék, ha választanom kellene; de mégis csodálnom kell, hogy ismeretségünk első napján.... Plémer félbeszakitá. — Figyeljen rám, mondá, mert egy betegnek engedni kell mást beszélni, s ő keveset szóljon: tegyük fel, hogy én egy tatár, vagy arab volnék, én utazom, s látom hasonfelemet lankad- tan, leverve, s neki nyújtom kezemet. Kérdi-e az, ki vagyok én, hogy őt segélem? Oly messze esünk hát mi a természet rendétől, hogy megszűnünk egymás barátai lenni, ha nevünket nem közöljük ? Mi kevéssé ismerjük egymást; de jó véleménynyel vagyunk egymás felöl. Nyugodjunk meg e gondolatnál, s adjunk időt egymásnak a megismerésre. - — Latja, én nem sokat olvasok, de egy régi könyvben olvastam, hogy nem tudom, mely országban, ha idegen érkezett a házhoz, azt szívesen fogadták, fürdőbe vezették, felruházták, ha tán szükséges volt, s jó ágyat és vacsorát készítettek számára, s másnap kérdezték meg nevét, hazáját, születését, s kalandjait. Ha úgy tetszett, azután baráti parolát csaptak; ha nem : jó utat kívántak neki. A jó tett megvolt, snem gondoltak többé rá. Ezen udvariasság kettős jöcselekvény volt nemde ? Ilyen az enyém is. íme most én gyakoriok vendégszeretetet önnel, mig fölépül. Azután majd értekezünk. Addig legyen ön nyugodt, s engem se nyugtalanítson, mert harmincz évig nem azért takargattam össze vagyonomat, hogy annak használatában akadályoztassam. — íme, mond a fiatal ember, egy egészen uj mód, a jótéteményt százszorosán kedvessé tenni. Másnap Plémer egy orvosról beszélt neki, ki egész bizalmát nyerte meg, midőn vele ebédelt. Oly jó étvágygyal evett és ivott, mond Plémer, hogy másnak is étvágyat csinált. Megemészti ön, kérdém tőle ? Igen, felele a nélkül, hogy az evést félben hagyná. Volt-e valaha beteg? —Soha. — Mivolt életrendje? — A testgyakorlat, mondá, s szükség idején a mérsékelt evés, és víz. — Mily modort követ az orvoslásban ? Figyelek a természetre, s azt magára hagyom, ha rendesen megy, követem, és segélem néha. — Beszéltem vele az ön lassú lázáról. Lassú láz az ö korában ? Vagy szerencsétlenség, vagy szerelem a baja. Ez ember nem lehet ostoba. Elvezetem önhöz. (Folyt, követk.) A sakj átsző önmozgony. Az emberi észre minden időben élénk benyomást gyakorolt azon tetsző élet és értelmiség, melyet ügyes gépészek az ö n- mozgonyoknak nevezett gépeknek, a bennök elrejtett kerekek által, tudtak kölcsönözni. S valóban mi csodálatosabb Archi- tas galambja-, Nabis asszonya-, Nagy-Albert sasfeje-, Vaucanson fuvolása-, és dobosánál, valamint azon hírneves kacsájánál, mely ivott, evett s emésztett stb. stb ?
