Eger - hetilap, 1864

1864-08-11 / 32. szám

254

roszkedvüségét. Ha az első mazurkát nem szívesen tánczolja is, ugylehet, a második már mulattatni fogja. Engedje meg hát, hogy kísérletet tegyünk.“

A herczegnö némán nyujtá nekem kezét, s miután sikerült egy negyedik mazurkát összeállítanom, épen oly vígan tánczol- tunk, mint a többiek. Josephine igazán neki élénkült kissé, s a tánczestély végével a korábbi nyugtalanság és bánat legkisebb nyomát sem fedezhettem föl szép arczulatán.

Az estebéd végeztével a vendégek oszlani kezdtek. A leg- közelebbiek haza hajtattak, mig ellenben a távolabb lakók ott maradtak, az éjt a várkastélyban töltendők. Ez utóbbiak közt valónak némely ifjú delnők is. A háziasszony, miután terjedelmes hálószobájokat kimutatta, s még egyről-másról rendelkezett, nem sokára azután aludni ment. Én hasonlóképen ágyamba vétóm magam, s valószínűleg délig is elaludtam volna, mint a tej, ha korán reggel föl nem keltenek. A mi fölkeltett az egy szokatlan mozgalom volt, keresztülkasul az egész házban. Ajtókat csapkodtak, s minden folyosón oly le-felszaladást vittek végbe, hogy én, ha a füstnek csak parányi szagát érzem is, azt hittem volna, tiiz ütött ki a házban. Felugrottam, s pillanat alatt felöltözvén, lesiettem, hogy a zaj okáról tudokozódjam. Josephine belszobaleánya, Julie, volt az első, kivel a folyosón találkozóm, s ki mellettem elsiettében mondá, hogy a herczegnö roszul lett, s álmában vagy ébren — nem tudja bizonyosan — valami borzasztó látomása volt, s most öntudat nélkül fekszik. — Alig múlt el egy pár óra, miután a visszamaradt vendégek eltávoztak, úgy tiz óratájban jelentik nekem, hogy a herczegnö látni kíván engem.

Én teljesen nyugodtnak találtam. Kerevetén ült, egészen felöltözködve, s kérdésemre, hogyan van, azt feleié : tökéletesen jól; — és ha szokatlan halványosságát leszámitom, arczán valóban legkisebb nyoma sem volt a roszullétnek; ellenben szemei mindjárt elárulták hogy sokat sirhatott. „Ülljön ide mellém,“ susogó elgyengült hangon. „Istenem! mi történt, kegyelmes asz- szony?!“ kérdém, még helyet foglaltam. „Semmi. Hisz én azt előre tudtam, szivem megmondta azt nekem, s az engem nem csal meg soha.“ „Miről beszél ön?“ -— Róla, én láttam ö t“. — „Kit látott ön ?“ 01, ő itt volt, hogy egy Isten hozzádot mondjon nekem.“ „De az Isten szerelmére kiről beszél ön?“ — „Barátnőmről.“ — „Sógornőjéről ?“j'„Igen.“ — „Bocsásson meg kedves herczegnö, az csak fölhevült képzelődés játéka.......Ön sokat tánc

zolt__ a vér mozgásba jött... s álmában“... „Almomban,

m

ondá ő bús mosolylyal, álmomban ? nem, én nem aludtam, hanem hallgasson rám, hogy mindent elbeszélhessek önnek'“

Mig a csodaszerü eseményt előadó,én feszült figyelemmel ftig- gesztém rá szemeimet, remélve, hogy tekintetében a láznak, vagy beteg képzelgésnek valami jelére akadok; hanem kivéve némi csendes, mély busongást, mitsem födözhettem fel halvány, kimerült vonásaiban. A mit nekem elbeszélt, oly sajátszerüen hangzott, de a mellett az igazságnak oly kinyomatával birt, hogy minden szó mélyen bevéste magát emlékembe, úgy hogy képes vagyok elbeszélését a legkisebb megmásitás nélkül ismételni, mintha csak tegnap este hallottam volna.

Miután a vendégeket nyugalomba helyezte, mintegy éjfél utáni két óratájon maga is mély álomba merült. Mielőtt elalvék, szokása ellenére Kazimirát épen nem forgatta agyában. Körülbelül, mint gondolja, egy órahosszant alhatott, midőn egyszerre lassú neszt hall, s érzi mintha a tavasz kellemes hüse lengené körül. Fölébredt. Agyvánkosánál egy fehérbe öltözött női alak állott, levágott hajjal. Egy vörös nyakkötő és egy fekete aczél- csatos öv kivételével mi ékítmény sem volt rajta. Mindezt Josephine az első pillanatban látta, daczára annak, hogy a szobát csak egy gyöngén pislogó mécs világitá. Az alak arcza egy fehér fátyollal volt elfödve. Ott állt mozdulatlanul, kezeit összefűzve mellén. A félelmes megrebbenés első pillanatban Josephine nem volt

képes egy szóhoz is jutni, s midőn aztán szobaleányát hívni, s a vendégeket felkelteni akarta volna, a fehér alak hátraveté fátyolét s halk szóval mondá: „Ne félj kedves barátnőm ! Én vagyok.“

— „Ó szent Isten! — kiáltott föl Josephine — te vagy az, Kazi- mira ? Nem, az lehetetlen. Honnét jösz te ?“ — Ugyanazon pillanatban fölemelkedék, hogy sógornőjét megölelje, de Kazimira egy lépést hátrált s alig hallható hangon suttogá : „Ne érints meg Josephiné, az idő még nem érkezett el, mikor engem ölelned szabad lesz. Én azért jövék, hogy neked Isten hozzádot mondjak.“

— „Istenhozzádot?“ — „Te tán elfeledted eskünket ?“ —- Josephine most már átértett mindent — és megrémült? Legkevésbbé. Ellenkezőleg teljesen nyugodt vala e pillanathan. „Te tehát meghaltál legkedvesebb barátnőnk?“ kérdé Josephine. „Igen, én meghaltam Párizsban. Engem kivégeztek.“ „Miért?“ — „A franczia királynő iránt mutatott hajlamomért.“ — „A hóhérok!“ — „Ne átkozd, Josephine, inkább áldd őket. Ök nyitották meg nekem a börtön ajtaját.“ — „Börtönöd ajtaját? micsoda börtönét?“ — Az alak nyájasan mosolygott, de semmi feletet nem adott. — „Mondd meg nekem, legkedvesebb barátnőm — folytató Josephine — hogy van a halálban?“ — „Oh mint ha a vakonszületett legelőször látja a ragyogó napot, s a fényes eget. Ah ! az utósó pillanat rettenetes, hanem a legelső a mennyben annál fölségesebb.“ Az alak merev tekintete megélénkült e szavaknál. — „És mit nem olvastam én e tekintetben!“ mondá nekem Josephine zokogva. „Oh mily tünékeny, mily mulékony az érzet, melyet mi szegény halandók üdvünknek,boldogságunknak nevezünk.“-^- „De nekünk válnunk kell immár“ mondá az alak. Élj boldogul, Josephine, még amott valódi hazánkban egymást viszontláthatjuk.“ — „Oh nem! Maradj legkedvesebb barátnőm!“ mondá Josephine. Mondd meg nekem, meg vagy-e te győződve, hogy egykor mindnyájan viszontlássák egymást?“ —- „Igen, arról etösen meg vagyok győződve. A te lelkedet én újra megfogom látni, az lerázza bilincseit, az nem szereti rabságát. Hallgass rám“.... — Ekkor Kazimira barátnője fölé hajlott, s egynéhány szót súgott fülébe. —• „Aztán folytató Josephine, szemeim összecsukódtak, néhány mondhatatlan szép hangot hallottam fölöttem elzendtilni, és újra elaludtam, — vagy öntudatomat vesztém-e ? elég, hogy minden eltűnt. — „De mi volt az, a mit az alak önnek fülébe súgott“, kérdém egész kíváncsian. — „Ne kérdezzen ön többet — e szavak velem együtt haljanak el, és velem kell meghalniok.“ mondá Josephine.

Bár mit kísérlettem meg, hogy a titok közlésére bírjam, minden hiába volt. Annyit vettem észre csupán, hogy valahányszor erről szóltam, ő sírni kezdett, hanem e könyek nem a bánat könyei voltak.

Három héttel később a „L’ami du peuple“ czimü párisi lapban olvastuk, hogy nemsokára Lamballe herczegnö meggyilkoltatása után egy idegen delnő végeztetett ki, s miután a név a franczia lapok szokása ellenére nem volt különösen eltorzítva, minden nehézség nélkül kibettizhettük herczegnönk családi nevét.

M-y G.

A Bonaparte-család.

1857-ben megjelent Velenczében egy ily czimü könyv: „A Bonaparte-család régisége“. Egy francia lap azt jegyezte meg e könyv nyomán, hogy a Bonaparték elejénteMalaparte-knak írták magukat. Miután azonban régtől a pápák részén állottak, a nép azt mondta rájok, hogy ala bona parte (a jó részen) állanak.

Ez volt az ok, hogy a Malaparték idővel a Bonaparte nevet vették föl. A történet többeket hoz föl e családból, kik az egyházért harczoltak, vagy máskép méltó igényt szereztek maguknak a hírnévre. T. i. öt Bonaparte család volt: a trevisoi, a florenczi, a bolognai, a sanminiatoi, és korsikai. Florenczből a pártküzdelmek űzték ki őket, s ezek egyike Korsikába menvén, alapitója lön az ottani ágnak. De ez ág egy tagja mindig Toskánába küldetett,