Eger - hetilap, 1864

1864-05-19 / 20. szám

158

)

klilön megvizsgálta őket. Ekkor oldalzsebéböl kulcsot vett ki, s vigyázva kinyitá a gróf börtöne ajtaját. Thierry a küszöbön állott, s forrón szoritá meg az Íjász kezét. „Mindig ugyanaz vagy, Ti- bold — mondá — mindig egyformán hü, odaadó és nemes.“ — „Midőn téged, mint egy gonosztevőt, a dölyfös Henrik elhurczol- tatott, akkor megfogadtam, hogy megboszullak, s meg foglak szabadítani. A boszu nem sült el, de láthatod, hogy szavam másik részét becsülettel beváltára. A nap már alkonyodik, ezen örök itt két óráig aludni fognak, ismerem én azon szernek erejét, mely bennök működik, ha sötét lesz, szökni fogunk.“ A gróf újra kezet szorított a rögtönzött testőrrel, ki nem volt más, mint Holland egyik legjelesebb és leghíresebb vitéze, és visszavonult fogházába, az áltestőr pedig katonai léptekkel járdáit fel s alá az ajtó előtt.

II.

E nevezetes ünnep délutánján Assche, I. Henrik udvarmestere, a kikötő közelében sétált, hol kisebb-nagyobb tömegekben sok ember sétálva s társalogva tölté az időt, kik között nagy örömére azon kézműves tűnt szemébe, ki reggel a palotában megjelent, és megjövendölé, mi oly pontosan bekövetkezett. Mivel csak polgári ruhában, rangjának minden külső jele nélkül volt, bátran közeledhetett a csoporthoz, a nélkül, hogy figyelmet ébresztene. Itt a következő párbeszédnek lett tanúja: „Mivel téged meghallgatni nem akart — mondá egy vaskos matróz — majd életébe került; de én úgy tartom, hogy kár volt magadat rögtön nem jelentened, midőn a herczeg utánad kérdezősködött. — A kézműves, kihez e szavak iutéztettek, kezét felkötve hordá, s azt felelte : „Midőn életemet a herczegért kitettem, szivemet követtem, midőn pedig magamat elrejtettem, eszem tanácsára hallgattam. Ki tudja, nem valami ravasz kalandornak néztek volna-e, ki a tettessel egyetért, és nem vontak volna-e kinpadra, hogy többet vallják, mint tudok? Hej barátom, a szegény emberrel úgy bánnak, mint akarnak.“ — „Igaz, mondák többen, Péternek igaza van, nem jó az ilyen dolgot elhirtelenkedni.“

Assche minden szót tisztán ellesett és e pillanattól világos lön előtte: hogy Bulsban egy vakmerő gonosz rejlik, ki a körülményeket a maga részére használja fel; csak még azon habozott: meghivja-e Pétert a herezeghez, vagy egyszerűen erővel vitesse a palotába, nehogy vonakodása esetére újra elveszítse emberét. Az utolsót választá, s azonnal nehány arra menő katonát rendelt maga mellé, kiknek megparancsoló, hogy azon felkötött kezű kézművest, ki a matróz mellett beszél, ha szükség, erővel is vezessék a palotába. A katonák a parancs szerint cselekedtek, Péter nem ellenkezett, hanem szomorúan tekintve társaira, mondá: „Mitől féltem, bekövetkezett. Isten veled Jakab! az ember nem tudja, mi történik vele, ha ezeknek kezeibe kerül, öleld meg helyettem testvéredet, Lizát, s mondd neki, ne feledjen el, ha sokáig nem láthatna.“ — Ezután nyugodtan követé a katonákat, s midőn az udvarba értek, Assche már jelentést tett a herczegnél arról, mit tapasztalt. A herczeg nem kételkedett, hogy az, kit udvarmestere bemutatni akar, ugyanaz, ki reggel a merényi följelenté; de ez még nem elég arra, hogy Buls gazsága is bebizo- nyodjék. Az elfogott egyént mégis maga elé rendelé.

Henrik egy átható pillantást vetett a kézművesre és kérdé: ö volt-e itt reggel, hogy vele szólhasson ? — „Igen uram, azon tanácsot, melyet én adni bátorkodtam, azon beszélgetésből mentém, melynek én tegnap az utczán, midőn jegyesemmel sétáltam, véletlenül tanúja lettem. Két ember vitázott egymás között azon bántalmakról, melyeket fejedelmükön elkövettek, s ellened boszut és megtámadást emlegettek. Midőn én szándékosan zajt csináltam, egyszerre visszanéztek s eltűntek. Én ekkor meggyőződtem, hogy a két idegen életed ellen törekszik, azért akartam veled szólani, ezt meg nem nyervén, jelentést tettem a dologról.“ A herczeget kielégitenillátszott ezen egyszerű elbeszélés, s tovább akará kérdezni, midőn Péter ekkép folytató : „Midőn én herczegségedet a palotából reggel kiindulni láttam, az aggodalom s érdekeltség engem is környezetedhez csatolt, szemeim követék minden mozdulatodat. Mellettem egy erős férfi állott, ki egész idő alatt téged majd elnyelt szemeivel; ez nekem föltűnt, annál inkább, mert járása, alakja igen hasonlított azon emberéhez, kinek gonosz tervét tegnap megtudtam. Midőn azon ló feléd rohant, s te kíséretedtől külön váltál, egész arcza átváltozott, szemei égtek, mint a tűz, s hirtelen előre lépett, én pedig mindenütt sarkában voltam. A többit már tudod uram, minden alattvalód helyemen azt tette volna, mit én. Ha szavaimat megbizonyitanom is kellene, itt a seb karomon, mit tőrével ejtett,“ s leoldá a köteléket karjáról, s még vérzett most is a széles seb. A herczeg hévvel ragadta meg a kezet, mely életét mentette meg, s megszorító azt. Ez egészen megnyugtatta Pétert. „Ha azon becsületesség, mely arczodon inkább beszél, mint ajkadról a szó, nem győzött volna meg teljesen, itt a fris seb, melyet érettem szenvedsz, elűz minden tétovát, s bizonyítja, hogy igazat szóltál. Engem tehát egy furfangos gazember rászedett, mert már volt itt egy — mondá a herczeg — ki nemes tettedet elsajátítani merészlé, de meg fog lakolni érette.“

És a herczeg azonnal parancsot adott ki, hogy az uj testőrt vigyék eléje, ki Buls név alatt ma szolgálatába állott.

(Vége köv.)

Látogatás a libanoni fejedelemnél.

Franki Lajos Ágoston, bécsi orvos és ismeretes német költő, egyik jeruzsalemi útjában meglátogatta Görögországot, Kisázsiát és Syriát. A szent városba a nemeslelkti Strerz Erzsébet megbízásából ment, ki atyja emléke iránti kegyeletből 50,000 forintot szánt egy Jeruzsálemben fölállítandó gyermekóvó-intézet és iskolára. — Mit Franki ezen utazása alatt látott és gondolt, „Jeruzsálembe!“ czimü két kötetes müvében leírta. Mi Beschir emir libanoni fejedelemnél tett látogatását adjuk belőle olvasóinknak.

A hires Schehab családból származott Beschir emirt kívántam megismerni. E család tagjai már majd két század óta uralkodtak a hegyes tartomány vadnépei fölött.

A beyruti osztrák konzul szives volt engem a fejedelemnél bejelentetni, és két janicsár által hozzá vezettetni.

A reggeli két órát tűztem ki az emir székhelye, Sibnébei indulásomra. A két janicsár keleti öltözetben, gazdagon fölfegyverkezve, előttem lovagolt. Én egy fehér kis arab csödörön követtem őket Alfanderi Ibrahim úrral, ki mint tolmács szíveskedett kisérni. 0, hogy lovaglási ügyességéről meggyőzzön, jobb térde és a nyereg közé egy aranypénzt tett azon biztosítással, hogy azt a teendő három órai lovaglás alatt el nem veszti. Szavát meg is tartotta, és büszkének látszott, midőn ügyességét dicsérgettem.

Beyrut népes, de keskeny utczáit elhagyva, rövid lovaglás után egy fenyüerdöhöz értünk. Az erdő széle mellett lovagoltunk, melynek árnyéka jótékonyan hatott ránk, habár ez az északról jövőkre nem oly üdítő, mint a mi erdőségeinké. Minden fatörzs — nehány lépésnyi távolban egymástól — magasan és egyenesen nyúlik föl; sem fű, sem cserje nem mutatkozik e homokos felületen. — E fényük egyike alatt egy arab kávés-konyhát hevenyészett, t. i. a napheve ellen három rúdra szalmakárpitot erősített és alatta széntlizet élesztett. Meghitt bennünket pihenésre. Mi annál szívesebben engedtünk meghívásának, minthogy friss — vagyis Beyrutból idehozott és a reggeli nap heve által langyme- leggé lett vízzel kínált meg.

Az erdő előtt Libanon csúcsai merészen emelkedtek ég felé. Egyes magaslatokon fehéren csillámló kolostoiok, a lejtőkön fal