Eger - hetilap, 1864
1864-05-19 / 20. szám
156 a mint egy kötetre elegendő anyag gyűl össze, vagy a társaság pénztára elbirja a kiadás költségeit. De mivel a társaság felszólítása az 1861 — 63 pártolói folyamra oly kedvező eredménynyel biztatott, hogy a pártolók kielégítésén felül, az úgy is legfölebb egy pár százra menő példányokkal alapítóinak is kedveskedhetett : elhatározta, hogy valameddig e 60 ives vállalatot a pártolók elegendő száma folytatnia engedi, ugyanazon könyvilletményt alapítóinak is megküldi; arra természetesen nem kötelezhetvén magát, hogy az alapítók mostani száma mellett, ez eze- rekbe kerülő kiadványait azontúl is folytassa, ha kellő számú pártolói nem ajánlkoznának. Némely egyesek részéről óhajtás nyilvánult, hogy a társaság három évre előre jelölné ki, micsoda könyveket szándékszik adni pártolóinak. Ezt a társaság irodalmunk mostani viszonyaiban s az alaptőke mostani állása mellett nem teheti. De irodalmi szempontból is nyereségesebb, ha a társaság szabad versenyt enged az Írói vállalkozásnak, s inkább csak mint elfogadó és bíráló működik közre. Mig előre kitűzött és megrendelt programra mellett a határidőre dolgozás kényszere az eredetin, sietsége a fordításon valószínűleg nem egyszer meglátszanék : ki volna zárva, vagy legalább hosszú időre visszavetve, hogy oly műveket kiadhasson, melyek megrendelés nélkül nyujtatnak be hozzá; egy-egy homályból feltűnő eredetit; egy-egy müforditmányt, melyen írója talán évek óta meleg szeretettel dolgozik. *) Irodalmi társulat nem arra való, hogy a munkát szakmány- szerüleg felosztva tagjai közt, gépileg hozzon létre szép műveket, a mi lehetetlen ; hanem hogy, már fennállása által is, úgy a benső mint külső munkásságnak ébresztője, az eredmény elfogadója, bírálója legyen, s a jelest testületi tekintélye által kiemelje. Ezek szerint a társaság viszonya pártolóihoz a következő három évben is ugyanaz marad, a minő a letelt 3 éves folyam alatt volt. De intézkedni kíván, hogy pártolói a részökre járó könyvilletményt az eddiginél biztosabban megkapják; másrészről, hogy az évdijak befizetése se maradjon évről évre hátralékban. E czél- hól reméli, hogy a t. ez. pártolók közül minden vidéken, minden nagyobb helyen, hol a pártolók számosabban lesznek, találkozik egy, ki a hozzá küldött könyvek szétosztását, valamint a többi pártolóktól beszedett évdijak beküldését magára vállalja, miért a társaság köszönetén kívül, ha kívánná, a megjelenő művekből egy-egy tiszteletpéldánynyal is szolgál. Ki e szívességre vállal - kozik, annak nevét az ivén kérjük megjeleltetni, hogy a könyvek hozzá és ne más valakihez utasittassanak. Kelt Pesten, april 28 án 1864. A gyűlés határozatából Arany János, igazgató. (Lakása : üllöi-ut 7. sz.) Levelezések. Heves, május 10. Tisztelt szerkesztő ur! Egy történetet mondok el önnek. Volt nekem egy úriember jó ismerősöm, kinek az a szerencsétlensége volt, mi Sokratesnek s Rousseaunak , hogy Xantippeje, Teréziája, vagyis nyelves felesége volt; annyiban különbözött Sokratestől s Rousseautól, hogy nem tudott úgy tűrni, mint e két bölcs, hanem ha megharagitotta az asszony, jól megütlegelte, s az asszony viszont őt. Történt egy ily alkalommal, *) Jegyzet. Legközelebbi nyomtatványaink megindítása a mutatkozó részvéttől függ. Az eddig jelentkezett pártolók száma után még nem lehetett a társaságnak a példányok mennyisége iránt tájékozni magát. A mi a közelebb adandó müveket illeti: beadatott bírálatra Camoens Luziádájának utolsó része is ; Puskin verses regénye , Onyégin , szintén készül s egy 4 kötetes eredeti regény néhány nap múlva kikerül bírálat alól. Remélhető', hogy ezekből kitelik a folyó év szükséglete. hogy idegen jött a házhoz. Az én ismerősöm hallván az érkező zörejét, félbenhagyta a perpatvart, s ezen kérdéssel sietett az idegen elé: „Kit tetszik keresni?“ — Én a háziurat keresem, felelt az idegen — „No hát úgy tessék várakozni, még nincs eldöntve, ki itt a háziúr;“ s ezzel visszament, és folytatta a perpatvart, s miután az asszonyt derekasan rendre utasította — újra kiment. — „No, úgymond, már el van döntve; én vagyok a háziúr, s kész vagyok önt elfogadni.“ — Eddig a történet. — Nem azért mondtam ezt el, mintha csak a lapot akarnám tölteni, hanem- leginkább azért, hogy tessék e történetkét elmondani az „Eger“ egyik szellemi Moecenásának, annak, ki engem megdorgált, miért nem teljesítem levelezői tisztemet, s miért nem irok Hevesről levelet az „Eger“ számára? — Azt tudom, hogy eddig- elé én voltam a levelező, de mióta Hevesről más levelező is van: Tomaj ur, vele szellemileg meg kell vívnom, majd akkor válik el: ő-e tehát a levelező vagy én, s igy öt kell-e dorgálni vagy engem ? két dudás nem fér meg egy csárdában — már csak azért sem, mert egy dudás egy csárdában untig elegendő. Ezzel ugyan nem azt akarom mondani, mintha par force hevesi levelező akarnék lenni, oh nem! mert én szívesen engedek, *) nem azért, hogy okosabbnak látszassam, hanem azért, mivel én beismerem, hogy olyan vagyok már, mint a vén czigány: mindennap egy nótát feledek, Tomaj ur pedig olyan, mint a jó pap: holtig tanul.... De hát miről is írjon innét az ember? — Arról, hogy Hevesmegye innét veszi nevezetét? az már régi dolog. A dinnyéről? már ez is annyira veszti régi hirét, hogy maholnap csak úgy lesz hires, mint tök. Vagy Marcziról? az igaz, hogy Marezi országhirü ember lett; — ez egy izraelita volt; ré- gente batyuval a hátán jött Hevesre, s itt annyira megszedte magát, hogy később terjedelmes birtokot vett itt; innét származott a közmondás: lakik, mint Marezi Hevesen. Az idők változtak, most már a hevesiek legkevésbbé mondhatják el, hogy laknak, mint Marezi Hevesen, — hanem legfölebb is csak tengődnek — mint Toldi lova. Bizonyosan igy gondolkoztak azok is, kik körülbelül ötszázan — felíratták magukat, személyenkint 20 kr fizetése mellett, néhány már jelenleg hűvösre került csaló ivére — azon jó Íriszemben, hogy majd letelepítik őket a kincstári pusztákra, s ott ingyen adják a földet. A hevesi nép a maga kárán sem akar tanulni; már nem első eset Hevesen, hogy egyes ámitók, azon szin alatt, hogy majd Bécsbe fölmennek a császárhoz, s ott különös kegyeket eszközölnek, a népet jól megzsebelték; —de azért a nép nem tanul, nem akarja a közmondást tartani, hogy kaparj kurta, neked is lesz — hanem várja az Eldorádót, hol a sült galamb magától száll az ember szájába. — Az ínséges időnek már a végén volnánk, ha igaz — de ha az idő úgy folytatja, a mint kezdte, félek, hogy azt mondhatjuk, hogy még majd csak ezután leszünk az Ínség kezdetén. A czigány már jelenleg nem igen busul, mert van ürgéje elegendő, de mi, kik sem, mint Delalande, a hernyót, sem mint Schurman kisasszony, a pókot, nem szeretjük, hanem a jó magyar éleit, aggódva nézünk a jövő elé, midőn sajnosán tapasztaljuk, hogy minden gyengédebb növény, mely elég merész volt, a földből kibújni, s minden gyümölcsfa, mely elég gondatlan volt, hamar kinyilni, rendre elfagyott — csak a gaz, a dudva, a konkoly díszük. A mi pedig társadalmi életünket Hevesen illeti, arról nem lehet egyebet mondani Juvenaüssal : „Quantum quisque sua nummorum continet arca, tantum habet et fidei.“ Hevesi. *) De mi nem engedünk, hanem kérjük, hogy szellemdús soraival gyakrabban szerencséltesse lapunkat. S z e r k.
