Eger - hetilap, 1864
1864-04-21 / 16. szám
125 4 T Á R C Z A. A tokaji hegyen. (1863. aug. 27.) Mi szép, dicső, mi isteni ! Ott Mármarosnak bérczei, Idébb a puszta — szinte fáj: — A szem rajt’ nyugvást nem talál. Csak itt-ott egy-egy őrhalom — Mint sötét gond a homlokon. . ... Mi szép, dicső, mi isteni! A szív kevés, átérzeni. Itt hömpölyög az ősz Tisza — — Mennyi titok hulláimba ! Tán olykor csevegésivel E titkokat beszéli el. S a nép, mely partján vön helyet : Beszédeit nem érti meg. — Pedig néha imígy suhog : Magyar könyektől áradok. S te vén tető — most oly komor — Talán múltadról álmodol ? Midőn a hősi versenyért Levente Tarczal nyert babért; *) Midőn a honszerzők dalát Ezerszer visszahangozád; Midőn táltosival a nép Hadúrnak rajtad áldozék. Az élet más volt akkor itt ! ... . Vidámság lakta halmaid ; Megiljodott a vén bokor, Madárdal zengett ágiról. A bántó, durva szél helyett Enyelgő szellő repkedett; S magasra nyúló ormodon Pompázott a virág-vadon. Es ime a tény, az élet Kialudott — semmivé lett. Nem iíjodik többé a cser, — Még a madár is félve ver, Es enyelgő szellők helyett Durva szél rázza fürtimet; S hol vadvirág nőtt ékesen : Most ott tövis, katang terem. . ... De míg tetőd vad pusztaság : Ott lejebb zöldéi a borág, — S nedűje, mely világra szól, Azt mondja, hogy nem álmodol. Nem álmodol, de élsz dicsőn — Dicsőbben még, mint valaha : Miként fiában él tovább A rég sírjába dőlt apa. Dezső. *) Tar ez altól azon hegy vette nevét, melyen ma a világhírű tokaji bor szüretik. A három utas (Ond, Ketel és Tarczal) jó kedvében versenyt futott a hegytetőre, s Tarczalé lett a győzelem. — Horváth M: „Magy. tört.“ I. 32. lap. — Jászay P. „A magyar nemz. napjai a legr. időtől“ 194. lap. Middleton orvos. Egy februári szép délután magános lovag indult ki B. városából lllinoában, haladva a mezőséget keresztülmetsző utón. Hu- szonhét-huszonnyolcz éves lehetett a lovag, kinek barna szemei nagy szivjóságot árultak el. Fehér gyapjuköpenybe volt burkolva, mely bő redőzetben födte el egész alakját úgy, hogy többi öltözékét látni nem lehetett; a felhajtott gallér s lehúzott vidra- fövege nem engedék vonásait megkülönböztetni; ragyogó szemei és arezéle voltak láthatók, melyet az északi fagyos szél pirosra festett. Nadrágjának alsó része kék posztóba volt göngyölve, melyet zöld szalag szorított térdéhez ; jobb lábán sarkantyút viselt, bal vállán egy hosszú kentuckyi karabint emelt, mely ezen vidék bires vadászainak teljes figyelmére volt méltó. A lovag, daczára lőfegyverének, nem a vadászat kedvéért látszék kiindulni: mert sem vadásztarisznyát, sem löporszarut nem hordott; egy kis ponyt lovogolt, melyet vágtatásra ösztönzött a nélkül, hogy legkisebb figyelmet fordítana a fogolymadarak csapatjaira, melyeket minden pillanatban fölvert maga előtt. — Egy másik lovagot látott az utón ügetni meglehetős távolban, azt akarta utolérni, remélvén, hogy vele fecsegve megrövidítheti a hosszú, unalmas utat. A mérhetlen mezöség sárgult füvekkel födve, szomorú látványt nyújtott. Kelet felé sürü felhők nehézkedtek a földre, a nap sugarai halványan világiták meg a tájt, melynek vadsága most nagyon is szembeötlő volt. Az északnyugati hideg szél, mely az északi tavak felől jött, végig söpörte a síkságot, s a téli nap sugarai nem tudták fölmelegiteni a dermedt lovagot, ki sarkantyújával nógatta lovát gyorsabb futásra, hogy a hevesebb rázkódás által egy kissé fölmelegedhessék. Végre beérte a másik lovagot, kinek midőn oldalánál volt, visszatartá lovát, hogy a másikkal egyenlően haladjon. — Hogy van ön orvos? kiáltott az utóiért, emezt fölismerve. Hogyan? ön is a városban volt ily kegyetlen hidegben? Valóban ez északi szél nagyon boszantó ; de türelem, nem tart soká; látja ön azon fekete felhőket ? keletről húzódnak nyugatra, s nekünk havat vagy esőt hoznak, és a hideg nemsokára szűnni fog. — Magam is remélem, mondá az ifjú, kezét nyújtva a lovagnak, ki azt barátságosan rázta meg. De mondja csak, Smidt Field: nem fagyott meg? Daczára vastag gyapjufelöltömnek, én egészen dermedt vagyok, ez a szél velőmig hatott, mig ön meztelen nyakkal lovagol, s oly könnyedén, mintha júliusban volnánk, nem februárban. Az egyén, kihez ezen szavak intéztettek, nyájas, barátságos arczu öreg volt. Fehér haját kopott föveg takarta; kék gyapju- vadászkabátot viselt sárga zsinórokkal, ugyanoly szinü nadrágot zsinór nélkül, és vastag sárga csizmákat. Fehér, tiszta inggallérja ki volt hajtva, és nyaka, daczára a nagy hidegnek, mezítelen. Vadászöltönye alatt, melyet szürke börszij csatolt derekához, lehetett látni egy kés nyelét, az egyedüli fegyvert, melyet magával hordott. A fennebbi szavak után társára nézett, és barátságos hangon mondá_: — Ön nagy figyelemben részesíti a szobát, orvos, és szereti lábait melengetni a kandallónál; végre elhatározta magát a kimenetelre, beburkolözik egészen füléig, s minden szélfuvallatra meg akar fagyni. — De ugyan barátom! mit gondol ön a közelgő választásokról ? ... Ön szünet nélkül a vidéket járja, s kétségkívül hallott valamit útjában; nem gondolja ön, hogy mi fogunk nyerni ? Nagy szégyen lenne, ha pártunk megbuknék. — Legyen nyugodt, Smidt Field ; a whigek nem fognak min
