Eger - hetilap, 1863
1863-08-20 / 8. szám
62 Az apa könyezett, lehetett látni, hogy arczán hogyan peregnek alá a fényes cseppek, de a fia nem mert, nem tudott szólam, csak nézte az ősz apát, csak szorongatta remegő jobb kezét. — Istenem ! — kezdé az öreg végre — mintha csak tegnap lett volna, pedig mennyi idő múlt el azóta ! ő is itt Hit ezen a helyen, ilyen veröfényes őszi alkonyon ! Még akkor egész sor fűzfa állt ez udvaron, ma már nincs köztilök több ez egyetlenegynél ! Talán ennek is ez az utósó zöldelése ! Jobb is szegénynek, ha kiszárad, ha elhal; — minek annak az élet, a kit minden elhagy! Sok évvel ezelőtt, mikor itt még elevenebb volt minden, volt nekem egy igen közeli ismerősöm, a kit nagyon jó barátomnak hittem, de később tapasztalán», hogy az volt leggonoszabb roszaka- róm. Volt annak az ifjúnak egy édes atyja, igazán édes atya, kedves, áldott férfiú, a ki gyermeke boldogságáért megtett minden áldozatot! Kis korában igaz szeretettel ragaszkodott hozzá a fiú, de a mint az rendesen történni szokott : a növekvő évekkel, fogyni kezdett a gyermeki szeretet. A fiú először unalmasnak, azután szenvedhetlennek találta atyját, nem akarta ugyan mondani, hanem bizonynyal úgy érzé; mert végre is az lett a dologból, hogy a beteges öregnek távoznia kellett tulajdon házából. A hálátlan fiút többen emlékeztették gyermeki kötelességére, s azt is mondották, ne bánjék oly kegyetlenül tulajdon atyjával : bizony eljön reá az Istennek büntetése ! De a fiú nem hitt, mert ö azzal ámitá magát: hogy hiszen ö elég meleg szeretettel gondoskodik atyjáról. Először a szomszédságban fogadott szállást az öregnek, — azután az nem volt jó, — akkor távolabb, végre annyira ment, hogy ki hozatta a beteges apát a faluból e távoli tanyára, s egyligyii parasztoknak gondjára bízta. Innét azután nem is kellett messzebbre vinni — csak a temetőbe! ,Oh jaj énnekem! — Kiálta fel e rövid elbeszélés után az öreg Sólymos — a büntetés már elkezdődött ! Általad, fiam, mert az a boldogtalan apa az én apám, az a boldogtalanabb fiú, én magam valék ! A napsugár átlövelt a korhadt ffiz sárgult lombjain, de most már nemcsak az öregnek arczán látott aláperdülő könyeket, — hanem láthatá, hogy a fiú hogyan borúit térdre atyja előtt, és azt a remegő jobb kezet bogy árasztja el forró csókjaival, omló kö- nyeivel ! Egy pillanat rövid — de múlt, jelen és jövő egyetlen pillanat alatt reppentek át a meghidegült fiúnak lelke előtt. Most tudta már, miért volt az ő atyja egész életén át oly búskomoly, oly bánatos ; a hálátlanság bűne háboritá nyugalmát; most vette észre még csak, hogy nejének türelmetlensége mily veszélyes örvény felé ragadja öt magával ; most jutott eszébe először : hátha majdan az ő fia is úgy bánnék vele egykor, mint ö atyjával jelenleg, mert hiszen erős és hatalmas az Ur, és nem hagyja büntetés nélkül, a ki az ö parancsolatait meg nem tartja ! — Bocsáss meg, bocsáss meg, én édes jó atyám, esdekelt a fiú, és sírva csókolá az apának kezét — esküszöm neked ama szent Istenre, a ki mindnyájunk atyja, hogy ezután s csak ezután, igazán gyermeked leszek! Az ég talán sohasem volt deriiltebb, a napsugár talán sohasem volt fényesebb, mint ebben a pillanatban. Apa és fiit visszatértek a szomorú helyről. Visszatértek, de nem a kis katonaszobába többé, hanem fel oda a tiszta, díszes szobába, a hol az öregur először lakott, még mielőtt a kis uj vendég kiszorította volna onnan öregatyját. A szép fiatal menyecske eleinte duzzogott,-—-azt is mondta, hogy ö igy elmegy, úgy elhagyja a házat, — hanem férje egész udvariassággal azt kérdé: — Parancsolod, hogy befogassak ? No ekkor persze mindjárt más húrokat kezdett pengetni. Ezzel a változással visszatért a házba a mosolygás, az öröm, — és a könnyezés, a sirás elő sem fordult többé — csak még egyszer. Ez az egyszer pedig akkor volt, mikor mintegy két év múlva a gagyogó kis fiú azzal szaladt megérkező atyja elé : — Édes apám, nagyapától ma valami nagyon szépet tanultam. — Mit, édes gyermekem ? A bohó kedves kis fiú két kezét feszesen oda szoritá oldalához, — s gyermekded komoly hangon mondá: — Tiszteljed a te atyádat és anyádat, hogy hosszú életű légy a földön ! Gy-őry Vilmos. Emberrablás majmok által. Spenser János konzul, „Élet a távol Kelet erdőiben1' czimü munkájában az orángutángról is hoz érdekes közleményeket. Utazónk a Limbang folyón kirándulást tett Borneo északnyugati partjainak belsejébe, melynek leírásában többek közt ezeket találjuk : „Embereim közül nehányan, kik messze távoztak, nagy majmokat láttak, valószínűleg orángutángokat. Eszembe jutottak mindazon történetkék, melyeket ezen állatokról hallottam. A legkülönfélébb tudósítások bizonyítják, hogy himorángutángok fiatal davak leányokat elrabolván, őket az erdőbe hurczolták ; hogy azonban nöorángutángok férfiakat raboltak volna el, ilyesmiről csak ritkán hallani. Mindamellett a Padas folyam mellett lakó murutok váltig erősítik, hogy a következő majomtörténet szóról szóra igaz. „Pár évvel ezelőtt egy törzsükbeli ifjú az erdőre ment, sam- pitannal (nyilazó-eszköz) és karddal fölfegyverkezve. Útközben egy patakhoz ért, melyben meg akart fürödni. Levetkőzött, (fegyvereit egy fa alá rakta s aztán a vízbe lépett. Fürdés után rémülve vette észre, hogy a patak és azon fa közt, mely alatt fegyverei voltak, egy nagy, erős nöorángutáng áll, mely csakhamar feléje kezdett lépegetni. Az ifjú megállt s egész testét erős resz- ketés fogta el. A majom gyorsan mellette termett, megragadta karját, magával hurczolta egy fa felé, s kényszerité arra felmászni. A szerencsétlen fönn a fán ágakból készített fészket talált, melyben helyet kellett foglalnia. Hónapokig (?) volt kénytelen e helyen maradni ; az orángutáng féltékenyen őrizte, s gyümölcscsel bőségesen ellátta. Csak ritkán volt szabad a földre leszállnia. Azonban hosszabb idő után a fölügyelet szigora némileg enyhült, s az ifjú valamivel nagyobb szabadságban részesült, mialatt egyszer sikerült azon fához jutnia , mely alatt fegyverei le voltak téve. Megszökését a féltékeny orángutáng későn vette észre, s midőn az ifjút ismét hatalmába akarta keríteni, ez által egy mérgezett nyíllal földre téríttetett. „A kiktől e történetkét hallottam, azt állították, hogy ha a Padas folyam mellett egy darabig fölfelé megyek, elérem azon falut — neve már nem jut eszembe — hol történetünk hőse lakik, s tőle mindenről személyesen értesülhetek." Eddig teljed Spenser konzul előadása. — Hogy egy r.ö- orángutáng egy ifjút elrabolt, az nem lehetlen; de kétséget támaszt bennünk azon körülmény, hogy az elrabolt a kérdéses fán kényelmes fészket talált volna. Tudtunkra az orángutángok fészket rakni nem szoktak, s a „fészekrakó majmok" is, melyekről Du Chaillu emlékezik, tulajdonképen nem fészket, hanem csak az eső ellen védő ernyőt szoktak készíteni. Vegyesek. — (Ünnepély.) 0 cs. kir. apostoli Felségének születésnapja f. hó 18-án Egerben szokott iinnepélylyel ünnepeltetett meg. A székes főegyházban 9 órakor tartott szent misét, valamint a közelebb múlt Nagy-Boldogasszony napján, úgy ez alkalommal is, érsek ő nagyméltósága személyesen végezte. Azisteni- • tiszteletben a megyei és városi tisztviselők, a cs. kir. pénzügyi
