Eger - hetilap, 1863
1863-08-20 / 8. szám
61 h| T A R C Z A. Egy hang. (Eger, aug. 13. 1863). r Észak felől szellő ered, Felém hajt egy bús felleget, Megszólítom, szomjas vagyok.... „Adsza egypár csepp harmatot !“ „Ifjú, ne kérd a harmatom, Hidd el, nem enyhít szomjadon, Y érharmat az — Visztulábul. . . Eg ott a föld, a hová hull.“ „Felhő, ne sajnáld cseppedet, Ivott e föld vért eleget ; A magyar meg a lengyel vér, Akár egy szívben is elfér." „Nem, nem, ifjú, meg nem kapod, Ah ! őrzöm én e harmatot, Fényes égen járok vele, Csak az ég a méltó helye." „Ha ég kell, hisz szivem is az, Nem szánt rajta a földi gaz, S egy napja van, melytől hévül : A szent szabadság egyedül." „Jó ifjú, mit tegyek veled? Itt hagynám e vércseppeket, De igy éltem is megszakad, Ah! ne kívánd halálomat." „Ne félj, im vigy vissza k ö n y e t, Melyet hű részvét öntöget, A harczmezőn hintsd szerteszét, S köszöntsd Szobjeszky nemzetét!" y-nKis mese nagy gyermekeknek. (Vége.) Lenmit egy év, — kis vendég érkezett a házhoz : Rózsa gyönyörű egészséges fiúcskával ajándékozá meg férjét. Az öröm kimondhatlan volt ! — Rózsa anyja már hetek óta ott időzött leányánál, — a keresztelési ünnepélyre pedig sokan érkeztek a vidékről is; annyi volt a vendég, hogy az öregurat kiszoriták lakásából. Ott most másnak kellett helyet adni. Volt az épület mellett egy félreeső szárnyépület, — holmi kamrák és színek, s azok mellett egy apró szobácska, melyet a múlt években úgynevezett „katona-szobának" használtak. Harczias idők jártak, — a katonaság hol jött, hol ment, gyakoriak voltak a beszállásolások. Ha katonát kellett elhelyezni, ez a szobácska szolgált lakásul. Képzelhető, hogy nem volt sem a legszebb, sem a legkényelmesebb. Az öregur kénytelen volt ide vonulni. A nagy ünnepély, a melylyel, mellesleg legyen mondva, egész addig várakoztak, mig Rózsa maga is jól megerősödött, — végbement, el is múlt ; a kis ünnepelt hős, mindenek méltó bo- szuságára, éjjel-nappal hangos sirás által adta életének jelét ; a vendégek el is távoztak ; a szobákat ki is tisztogatták : de az öreg Sólymos urnák még senki sem mondta : tessék visszamenni a szobájába. Pedig időközben ő is megbetegedett, úgy hogy ágyba esett s igen szükséges lett volna előbbi kényelmes szobája. Hanem lejön egyszer hozzája a fia, — és megint oly töredezett, oly remegő hangon monda atyjának : — Sokkal jobb lesz, édes atyám, ba itt marad e kis nyugalmas szobában, s mostanában, a mig ily gyenge, nem kívánkozik vissza elébbi helyére. Az az istenadta kis ficzkó, úgy sír éjjel nappal , hogy az embernek nincsen nyugta tőle. Kegyednek, higyje meg édes atyám, sokkal jobb lesz itt, maradni. Az öreg Sólymos megint úgy elszomorult, megint úgy elgondolkozott, de most már, a midőn fia eltávozott : az öreg, szegény, nem állhatott ellen tovább fájdalmának, két kezét arczára szorító, és keservesen sírni kezdett ! — Nem hittem, beközetkezett! — ennyi volt, a mit mondott, azután a zokogás elfojtá szavait. Valami két hét múlt, — s az öreg Sólymos meglehetősen föltidttlt. Gyönyörű őszi nap volt. A nap a legkellemesb meleget árasztó mindenkire. — Ha szépen megkérnélek, jó fiam— mondá az öreg Sólymos e délután fiának, — nem kisérnél el engem ? úgy érzem, hogy e délutáni séta igen jól esnék lankadt tagjaimnak. A ifjú engedelmeskedett. A falu nyugati része felé tartottak, a vidék arra volt legkietlenebb, s az öregur mégis arra vágyakodott. Hiába! öreg embereknek vannak szeszélyeik, s azoknak engedni kell. Lassan haladtak, kiértek a faluból, és az ifjabb Sólymos figyelmezteté is már atyját, hogy a séta majd sok lesz egyszerre, majd elfárad : de az öregur fölemelte botját s a falutól még nehány ezer lépésnyire fekvő, magános, rozzant házra mutatva mondá: — Csak addig az épületig menjünk el, ott majd megpihenünk. — Talán nincs is pad az egész rozzant ház környékén, édes atyám — jegyzé meg a fiú, sajnálva beteges atyját, a ki odáig bizonyára el fog fáradni. — Van ott egy kőpad a ház előtt! — viszonzá az öregur élénken. Az apa olyan sajátságos hangon mondá ki e szavakat, — hogy fia meglepetve tekinte reá. — Ismeri a ház tájékát, édes atyám ? — kérdé. — Egy ismerősöm lakott beune, s ott is halt meg — mondá az öreg Sólymos, de oly szomorú, nyomott kifejezéssel, hogy fia aggódva tekintett atyjára. — Ott élt, ott szenvedett, ott is halt meg — folytatá az öreg menet közben, mintegy magának beszélve — jaj annak, a ki halála szomorúságának okozója volt ! Ha odaérünk, majd elmondom a történetet. Érdekelni fog téged. És ezen utóbbi szavakat megint oly sajátságos hangnyomattal ejtette ki. Lassankint odaértek a ház elé. A kőpad ott volt valóban. Maga a ház puszta, lakatlan, vihar által roncsolt tetővel, rotnlatag falakkal, kitört ablakokkal úgy állott a sik mezőben, mintha valamely nehéz átok feküdnék rajta. Magas gyom nőtte be környékét, a melyből szomorúan emelkedett egy korhadt, vén fűzfa az ősz által megsárgított hullongó levelekkel, s valamivel távolabb egy rozzant kútágas, gém nélkül. Olyan szomorú, olyan nyomasztó volt minden. Az öreg Sólymos leült, leülésre inté fiát is. Mind a ketten ott foglaltak helyet a kis kőpadon, szemközt a korhadt fűzzel, melynek ritkult lombjait még sárgábbakká tette a leáldozni készülő nap. Az öreg Sólymos sokáig, merően nézte azt a vén füzet, hogy minden szellő rezzenésre hogyan hullatja, hogyan omlatja elsárgult leveleit.
