Eger - hetilap, 1863
1863-12-17 / 25. szám
197 T A R C Z A. Palócz népdalok. I. Nem eszi meg farkas a telet, Lakzi nélkül a farsang nem lehet; Házasodjék, a kin a sora van, Sohse huzza, halaszsza hasztalan. Ha kosarat kapott is valaki, Nem kell azért mindjárt lemondani ; Addig vigye az ember a dolgát, Mig a zsák is megleli a foltját. III. Egy fecske nem csinál nyarat, Elbírom én a kosarat ; Csak olyan is akad még tán, A ki azt mondja, hogy „heékám!" A zsebemből kendő fityeg, De nem adom ám senkinek, Mig olyan meg nem áhitja, A milyen a szivem híja, Az én szivem híja pedig Csekélységből is kitelik : A mi híja, olyan forma, Mint egy csinos oldalborda. Hirtelen Barna. A czár Ítélete. III. Ezen különös kaland után , melyet most leiránk, három év gördült le az enyészet mély tengerébe. Az egyén, ki ezen kalandnak szomorú hőse, illetőleg áldozatja volt, a fogság ezen időközében több személynek beszélé el azt. De a helyett, hogy részvétet keltene bennök maga iránt, mit joggal várhatott tőlök, el. beszélésével, melyből csak az első szavakat hallgatták meg,inkább ellenkezőt aratott, nem eredményezett az egyebet a szánalom kétségbeejtő mosolyainál. Nyár köszöntött be ép akkor a Kaukázusban, ezen, az oroszok és cserkeszek közötti százados harczok szinterén. A természet egész pompájában ölté magára ezen évszak kellemeit. A sátrakból, vagy különbféle kunyhókból alakult festői kinézésli falvak, hol a hadsereg folyton tanyáz, gondoskodólag látszanak őrködni a kéjlakok és rögtönzött kis kastélyok fölött, melyeke az ember az északi lejtőn szétszórva szemlél, s melyek leginkább a főbbrangu tiszteknek lakhelyül szolgálnak. Azon időben fegyverszünet volt. Ezen kicsike villák között egy messze terjedő pázsit bemeneténél, melyek oldalán hegyi csermely szikláról sziklára esve, a leggyönyörűbb tavakat képezett, büszkén emelkedék Iskoloff tábornoknak lakása. Vele lakott neje és két kis lánykája, kik esténként gyakran hozák játékukat s más kedvtöltő szereiket az óriási fák árnyai alá, melyek a rétséget fedék; leülvén a gyepre, kötögettek, mialatt egy ifjú szobalány őrködött felettük. A patakkal szemközt a sátraknál, hol a tábornok dandárja tanyázott, egy berkek és sürti bokrokkal szegélyzett, kissé hajlott fensik húzódott le egész a pázsit melletti tóig. S ime ezen zöldelő oldal hosszában az ifjú szobaleány majd minden este látott egy ifjú, magas termetű s csinos külsejű altisztet csöndes léptekkel lemenni. 0 minden nap jőve a patak partjára leülni s ott egész órákig a legmélyebb gondolatokba elmerülni. — Bizonyára honvágyban eped .... szegény fiatal ember! . . . sohajtozék magában a szobalány .... mintha önmagának is kellett volna a hazai tűzhely hiányát fájlalni. Vájjon valóban a honvágy bántja-e ez ifjú harczost, vagy más érzemény foglalkodtatja lelkét? .... talán mind a kettő... ő talán szintén hivé látni a csinos szobaleányt, gyakran félbeszakítani munkáját, s magát az ábrándozásnak átengedni. Mindig egyenlő volt magaviseletében, mint volt első alkalommal, midőn először látta; de most a helyett, hogy elmélkedései rendes helyén megállana, a szép altiszt átmegy a csermelyen levő kis hídon, s üdvözlé az ifjú leányt, kinek arczát rögtön élénk pir özönlé el. — Ön nem kaukázi, nemde kisasszony? — kérdé, melléje ülvén. — Oh nem uram ! Az én hazám nagyon messze van innét.... én kovonókeriiletbeli vagyok. — Kovonó kerületből ! __ismeri-e ön Peslenk falut s ezen fa luban egy jó nőt Goszvitz asszonyt. — Oh uram! —szól az ifjú nő örömtelt hangon, — hisz születési helyem, és Goszvitz asszony az én anyám. — Tehát a Gondviselés müve az, mely engem önhöz vezetett ! — kiáltá az altiszt, kezeit elragadtatással az ég felé emelvén. A fiatal leány elálmélkodva szemléié őt. —• Hogy híják önt, gyermekem ? — Katinkának, uram. — Még egy kérdésre feleljen, kedves Katinkám ....... mikor hagyá el Peslenket ? — Öt éve, ép a tizenötödik évemet töltém be, midőn elha- gyám anyámat, hogy szolgálatba lépjek Iskoloff tábornoknál. — És mondja meg nekem, mikor ön Peslenken volt, nem talált-e ön egyszer az országút porában bizonyos drágakövekkel fölékesitett nyaklánczot ? — Nem uram, — válaszolt Katinka — hacsak azon tíveg- klárisokkal kiczifrázottat nem emlitem, melylyel jó kedvemben sokszor macskám nyakát körülöveztem, — tévé hozzá mosolyogva — de azóta sok év elfolyt, még akkor gyermek valék. — Tökéletesen úgy van, — kiálta fel az ifjú — hisz ez azon nyakék, mely engem a Kaukázba hozott. —- Katinka ! — kérdé őt Samu, — nem emlékszik ön arra, hogy többször házuknál egy fiatal lengyel zsidót látott, ki különböző kelmékkel kereskedett faluikon ? — Én magam nem emlékszem rá, de eszembe jut, hogy több, nálam idősb leány vásárolt tőle szép keszkenőket.... s tezek őt szép kereskedőnek hítták. — És nevét sohasem haliád kiejteni ? — Soha ! — Ezen házaló kereskedőt Lebinsky Samunak hítták... az én magam valék, az Molovitz Pál, altiszt volt, kit itt nyakékes embernek hinak, szólt lelkesedéssel. A szobalány elálmélkodva álla. . . . — Én azt sehogy sem értem, — hebegett. — Nem gyermekem, ön azt nem érti ... ön azt nem értheti .... de majd megfejtendem önnek .... ma már nincs időm arra .... holnap majd elmondom történetemet .... mert megengedi nemde, hogy holnap ismét mellette foglaljak helyet? szólt az altiszt hozzá, s kezei közé ragadá az ifjú leány kezét. Keze a megindulás miatt remegett Samu kezei között. — íme gyermekem, a kegyetlen véletlen, mely éltemre nehezedik, a rettentő árulás, mely Samut övéi közöl kiragadta, — szólt másnap Molovitz Pál Katinkának, miután előtte történetét elbeszélte — ime itt a való, mit mindenki nevetséges koholmánynak tart, — de ön nemde hitelt ad szavaimnak gyermekem ?...
