Eger - hetilap, 1863
1863-10-08 / 15. szám
118 ben homokkal és iszappal telt tenger sárga szint játszott. Cayenne város, melyhez a roppant iszaptömeg miatt nagyobb hajókkal csak 2\* geogr. mérföldnyire lehet közeledni, felhőként tlint föl előttünk. A többi sziget bájos tekintetet nyújtott. Három nagy szigetet olvastunk meg. Kelet felé láttuk az Ordögszigetének egy részét, a kis, úgynevezett Anyaszigetet, a Királyszigetet, mely a szárazföldböz legközelebb fekszik s a kis Sz. József-szigetet. E szigetek meredek sziklatömegekben emelkednek föl, s csupán a Sz. József-szigeten látni buján viruló növényzetet. Minthogy oly hosszú időt kelle tölteniink a sötét födélköz romlott levegőjében, nagyon óhajtottuk, hogy mielőbb a szárazra vigyenek bennünket. Nem tudtuk, vájjon valamelyik szigetre fogunk-e szállíttatni, vagy a „Castor11 bajóra, melyet ott horgonyozni láttunk. Társaim közül többen, kik az utón kiállt szenvedéseik után oly örömmel üdvözölték a szárazföldet s napvilágot, nehány nap múlva iszonyú kinok közt múltak ki. Ugyanis megérkezésünkkor a sárgaláz már nyolcz hó óta uralkodott. E rettenetes betegség rendszerint a száraz évszak első napjaiban tör ki, s gyakran még az esős évszakban is sokáig uralkodik. E miatt majd egy hónapot a hajón kellett veszteglentink, senkinek sem lévén szabad a szárazföldre menni. Használjuk fel ez időközt az ország és éghajlata ismertetésére. A franczia Guyana, melyhez Cayenne tartozik, Dél-Amerika legkeletibb csúcsán, a 4. és 5-ik szélességi fok alatt, tehát az egyenlitö közelében fekszik. Ezen, a természettől dúsan megáldott gyarmat, bár területe akkora, mint Francziaországénak fele, csak 10—12 ezer lakost számlál. A kereskedés itt igen gyenge, s a földművelés és ipar még csak csirájában van. Mi annak oka, hogy e nagytermékenységü tartomány any- nyira el van hanyagolva? Honnan van az, hogy Cayenneben minden épület, mely nem az államé, elpusztul ? Az élet itt majd semmibe sem kerül, s mindamellett senki sem akar itt élni. Az ok abban rejlik, hogy Napoleon kormánya, az elitéltek ide szállítása s itteni nyomorgatása által, átkossá tette e földet, melyet az ekként elriasztott gyarmatosok szorgalmuk által lakható s jövedelmező tartománynyá alakíthattak volna át. Vessünk egy futólagos pillantást az országra. Délről egész a Cayenne szigetig mérhetlen rengetegek nyúlnak föl, melyekbe az irtó fejsze még sohasem hatott, s melyeket mocsárok és iszapos térségek vágnak keresztül. Ez erdőségek egy hegylánczról nyúlnak le, melyen számos folyamok fakadnak, melyek vize medertelenül hömpölyög tova, tömérdek fát s egyéb növényt ragadván magával. E folyamok az esős évszak beálltával kiáradnak, s a száraz évszak alatt posványokat képeznek, melyekből dög!cletes levegő párolog ki. Kelet felé Cayenne és az Amazon folyam közt egy térség nyúlik el, mely elég jellemzőleg „vizbefult“-nak neveztetik. Nyugat felé hasonlag poshadó, párolgó mocsárok láthatók. S igy mocsárok és erdőségek délen, mocsárok keleten és nyugaton, számtalan medertelen folyók, s észak felé sekélyes tenger iszapos talajjal — ez leghübb földirati képe ama szomorú gyarmatnak, melyet az emberszeretet (!) alapított. A mi az éghajlatot illeti, erről fogalmat nyújthat az : hogy a hévmérö még a hideg évszakban is 10 R. fokot mutat árnyékban. Képzelhető, mily hatása van a napnak akkor, midőn sugárai függélyesen lövelnek e nagyterjedelmü mocsárok és iszapos pocsolyákra ! Az év itt is négy szakból áll, t. i. két nyárból s ugyanannyi télből, tavasz és ősz nélkül. Az első nyár márcz. 21-én, a második pedig szept. 21-én áll be. Az esős évszakok képezik a telet. Az eső ekkor szünet nélkül szakad a szó szoros értelmében. Ezen úgynevezett telek alatt a hőség még mindig igen nagy, s a nap, ha a felhőkön áttörhet, veszélyesebb mint valaha. A nyári évszak alatt elpárolognak a kiáradt folyamok által a lapályokon hagyott vizek. Mérges ragályok — más szóval : a sárgaláz, vagy még más szóval : a halál — fertöztetik be a légkört, mely hullámzás nélkül s az erdőktől gátolva, magát nem tisztíthatja. Minden forr, minden él és meghal, tenyész és elenyészik oly gyorsan, s oly arányban, hogy előttünk megfoghatlannak látszik. A légben valóságos felhőt képeznek a hemzsegő rovarok ; a viz, a föld telve a forró iszap töméntelen szörnyeivel — kígyók, krokodilok, skorpiókkal, iszonyú békákkal, óriási, veszélyes denevérekkel. Mindenütt hemzsegnek az alig látható mérges rovarok milliói, a repülő tetvek, a homoki bolhák, melyek magukat a kéz és láb körmei alá s a test likacsaiba fúrván, oda rakják le petéiket ; az amerikai szúnyogok és moszkitók, melyeknek szipjai a legjobb gyapjutakarókon is áthatnak, s melyek ellen a szúnyogháló leg- kevésbbé sem véd meg. A tenger és folyamok tele vannak czápával, öldökkel (alligator), angolnával s tömérdek mérges állattal. E vizekben fürdeni, merőben lehetetlen. Az éj a napot tiz perez alatt, minden szürkület nélkül követi. A forró napot igen hideg éj váltja föl. Lélekzeni annyi, mint magát megmérgezni ; bizonyos órákban dolgozni annyi, mint az életet koczkáztatni ; pihenni annyi, mint kevésbbé szenvedni, de azért még mindig szenvedni. Ilyen az éghajlat. Végre beleuntak abba is, hogy, minket a „Fortunán1* őrizzenek, s azért a „Castor“ nevű rabhajóra szállíttattunk, mely a kikötőben horgonyzott. Ez egy régi, árboczaitól megfosztott, félig elrothadt hajó volt, melyen nehány tengerész őrködött. Itt először is a födélzetet, azután pedig a számunkra rendelt czellákat kellett kitisztítanunk, melyekben a levegő oly dögleletes volt, hogy egyszerre csak félóráig dolgozhattunk bennök, azután egy időre föl kellett mennünk a födélzetre, hogy kissé felüdüljünk. E czellák egyikében feküdt egy még életben levő rab. Kértük a felügyelőket, kik bennünket a „Castor“-ra kisértek, engedjék meg neki, hogy csak egy pillanatra is kijöhessen a szabad levegőre. Nagynehezen tudtuk kieszközölni kérelmünk teljesítését. Mintha még most is látnám a szerencsétlent, ki több évi el- záratása után, pillanatra vissza lön adva a napvilágnak. Mintegy megsemmisülve, mozdulatlanul, némán állt ott; hosszan, mélyen lélekzett , s úgy tetszett, mintha, elszokva az emberi hangtól, testvérei szavát alig hallaná. Teste rendkívül el volt soványodva, s bőre a fekélyektől összevisszarágva, rongyolva. Térdkalácsai iszonyúan ki voltak dudorodva, mig lábszárai csak bőr és csontból álltak. Haja és szakálla ijesztő hosszú és ősz volt, habár életkora a 45 évet még meg nem haladta. Múltjáról ennyit tudhattam meg: A pápai rendőrség által Francziaországnak kiszolgáltatott három olasz, valami ismeretlen ürügy alatt, Cayennebe szállíttatott. Nem akarták, hogy ezek más politikai foglyokkal érintkezzenek, s azért a városi börtönbe zárattak, honnan egyikök elillant. Erre a megszököttnek két társát a „Castor11 lyukaiba zárták, nehogy ők is megszökjenek. Ennyiből áll mindössze az, mit a szerencsétlen szenvedő és társai múltjáról tudok. Mig e nyomorék a födélzeten időzött, s nehány perez alatt több friss levegőt szítt be, mint tömlöczében 5 év alatt : egy bárkán Baudin tengernagy és La Richerie kormányzó érkeztek oda. A felügyelők az olaszt gyorsan vissza akarták vinni czellájába, de már késő volt. A tengernagy már meglátta, s dühében képéből kikelve ordított: „Ki engedte meg ezen embernek (méltóztatott embernek nevezni: mily hallatlan humanitás!), hogy a födélzetre jöhessen ? Vigyétek vissza tüstént czellájába !“ A felügyelők egyike a rab betegségével akarta magát mentegetni, de a tengernagy dühösen félbeszakitá : I
