Eger - hetilap, 1863
1863-10-08 / 15. szám
117 ■4 T A R C Z A. Legénydal. (Az egri kath. legényegyletnek ajánlva.) Legény vagyok, azzá lettem, Az esztendőm kitöltöttem ; Tisztes ipar a kenyerem, Becsületes utón nyerem. Egy Istenem, egy a hazám, Szeretem is szent-igazán, Mind a kettőt úgy szolgálom, Hogy a dolgot estig állom. Szivem, lelkem talpig magyar, Nem pihen énnálam a kar ; Mert a magyart úgy dicsérik, Megfogja a dolog végit. Magam ura, szabad vagyok, Szememből a jókedv ragyog, Sebaj, hogy még semmim sincsen, Becsületem minden kincsem. Nem kell nekem vendégoldal, Megelégszem a sorommal, Ha ur vagy, sem irigyellek, Megférünk még egymás mellett. Kijár nekem a becsület, Akármerre járok-kelek, Minden város édes anyám, Minden mester édes apám. Hej ! csak alig-alig várom, Hogy akadjon egy bű párom, Egy édes kis feleségem, A kivel holtig beérjem. Ma még legény, holnap mester, Holnapután atyamester, Hajh! úgy élem világomat, A boldogság vőül fogad ! Mindszenty Gredeon. Négy év Cayenneben. E czim alatt jelent meg pár év előtt Londonban egy kis, de igen érdekes munka, melyben a szerző, Attibert, kinek mint deportáltnak sikertilt négy évi szenvedés után Cayenneből megszökni, a következőket írja : 1854. decz. havában léptem több politikai elítélttel azon kocsiba, mely minket éj közepén a párisi börtönből Toulonba volt szállítandó. Két nap és három éjjel ültünk, szorosan egymás mellett, 30 fontos lánczokkal terhelve, a kocsi padján, mely lyukakkal ellátva, egyúttal bizonyos természeti mtítételek végezésére is alkalmas volt. E kalitkában mitsem lehet látni, mitsem lehet hallani a kocsi saját zörgésén kivül. Mozdulni lehetlen benne. A mozdulliatlan- ság, a békók nyomasztó terhe, melyek alatt a tagok feldagadnak, a néma csend, a levegő hiánya, a bádoggal kibélelt falak keménysége — mindezek oly kinteljes helyzetbe hoztak minket, hogy toll le nem írhatja. Toulonba érkezésünk után Lamalgue erősségbe szállíttattunk. Annyira ki voltunk merülve s tagjaink annyira megmerevedtek, hogy úgy kellett bennünket a vaskalitkából kiemelni s uj börtönünkbe vinni. Itt, a hol aránylag még jó bánásmódban részesültünk, húsz napot tölténk, mert a hajó, mely bennünket Cayennebe volt szállítandó, még nem volt készen az indulásra ; miután pedig még húsz nap múlva sem készülhetett el, s az erőd helyiségei más czélra használtattak, ideiglenesen a gályarabok bagnojában le- vénk elhelyezve. Reggeli hat óra volt. Katonák által kisértettünk'a csónakba, mert csak vizen lehet a bagnoba jutni. Midőn a csónakba léptünk, a parton összegyűlt néptömeg, barátságos és bátorító kiabálások közt, tömérdek dohánycsomaggal és szivarral halmozott el bennünket, melyekért mi csak tekintetünk és integetéseinkkel nyilváníthatók köszönetünket, mert minden szó a legszigorúbban volt eltiltva. Lamalgueba előttünk már más busz elitéit érkezett. Az igazgató öt társunkat, kik a legsulyosb büntetésre voltak elitélve, előparancsolván, igy szólt a katonákhoz : „Kisérjétek őket czelláikba, s ha csak moczczanni mernek is, üssetek közéjök. Ily kutyák nem érdemelnek kíméletet." Az öt kiválasztott közt volt egy Pianori nevű olasz is, testvére annak, ki Napóleonra rálött. E szerencsétlen még csak 23 éves volt, s midőn értésére esett, hogy bátyját befogták, elhagyta Olaszországot, hogy őt megboszulja. Azonban a határon elfogatván, minden további vizsgálat nélkül, Cayennebe küldetésre ítéltetett. A bagnoban csak rövid ideig tartózkodtunk. Odaérkeztünk után másnap megparancsolták, hogy ruhánkat vessük le, s helyette a deportáltak egyenruháját kaptuk, t. i. lábravalót szürke vászonból , szürke zubbonyt, gyapotföveget s kendervászonból készült inget. Délelőtt 11 óra volt, midőn a szállitóhajóra léptünk, mely sorsunk gunyjaul „Fortuna" nevet viselt. Huszonheten közölünk a födélközön lőnek elhelyezve, oly szorosan egymás mellett, mint a héringek a hordóban, úgy hogy mozdulni is alig voltak képesek. A dühöngő vihar miatt, 20 és néhány napig a hajóablakokat is zárva kellett tartani, úgy hogy a szegény foglyok többször közel álltak a megfuladáshoz. Mi többiek külön czellába zárattunk, hol a mi sorsunk sem volt sokkal kellemesebb. És mindamellett akkor még „jó idők" voltak ! Most a de- portatióra ítéltek nem záratnak a hajón külön czellákba, mert a szállítás ezen módját igen szelídnek találták. Igaz, hogy a friss levegőt nélkülöznünk kellett, hogy czelláinkban mitsem láthattunk, mert folyvást tökéletes sötétség uralkodott azokban ; de mindez kevésbbé volt kínzó a most divatozó szállítási módnál. Most az elítélteknek a hajó födélzetén kell heverniök, mig lábaik vaskarikákhoz erösitvék, s e mellett vihart, esőt, hőséget, hideget tűrni kénytelenek. Minden másodnap két óra hosszat a födélzeten lehettünk ; friss levegőt színi, a többi időt czelláinkba fekve kellett tölte- nünk. Ezek oly alacsonyak voltak, hogy függőágyunkon még csak föl sem ülhettünk. A lég csak a deszkafalon fúrt apró lyukakon át juthatott be hozzánk. Én oly szerencsés voltam, hogy a tengeri betegséget kikerülhettem, de társaim legnagyobb része sokat szenvedett e bajban. Utazásunk aránylag hosszú ideig tartott, s csak a negyven- kilenczedik napon hallottuk az Enfant perdu sziget ágyúinak dörgését, mely fogságunk lobogóját üdvözlő. Most feljöhettünk a födélzetre, s megpillantottuk a távolban nehány csúcsát ama borzalomhelyének, melyre kárhoztatva voltunk. A nap épen akkor készült lenyugodni. A szárazföld közeié
