Eger - hetilap, 1863
1863-09-10 / 11. szám
85 ■4 T A R C Z A. Az egri vártemplom romjainál. Elő, elő csak e bámult romokkal ! Hadd lássuk azt a kétszer szent helyet, A melyet a szentelt olaj s a hős vér Az egyház és hon templomává tett. Oh hadd merengjünk e dicső romoknál, Hol annyi sóhaj lebbent egykor el ! Oh hadd könyezzlink itt, hol a hazáért Vérkönyet sirt oly számos hős kebel! Nem azt érdemli e hely, hogy göröngyök Silány porában sorvadozzon itt, Hanem hogy büszkén szórja rá a szép nap Fény-trónjából aranysugárait. Ne üssön itt tanyát a rút enyészet ; Ne nyögjön e hely minden láb alatt ; Ne nyomják vissza a hitvány göröngyök Az ég felé emelkedő falat. Le kell törülni a port róla, melyet Ráhordott már a feledés szele, Hadd álljon tisztán a múlt könyve, melyet Oly sok, derék ös-szellem ihlete. S ha iugadozna tán e nép hitében, Tekintse itt meg e barnult lapot, Tanulja innen, hogy e nép hitéért Hős vérrel és élettel áldozott. S kinek nem gyulna keble hő imára, Ki nem remélne többé jobb jövőt, Kinek minden reménye és jövője A bú és kétség zord sírjába dőlt : Hadd jőjön e szent helyt meglátogatni, Itt ajka önként zeng még hő imát, Hisz minden rétegét e bús falaknak Jó őseink imái lengik át. Elő, elő hát e dicső romokkal ! Hadd lássuk azt a kétszer szent helyet, A melyet a szentelt olaj, s a hős vér Az egyház és hon templomává tett! E t h e i. Régi kép a régi időből. — Történeti kép. — I. A férj védi nejét. „Szemeim előtt képek vonulnak el A népemasztö harczok napiból.** Vörösmarty. 1660-ik év aug. liarminczadika volt azon nap, melyen Magyarhon utolsó védbástyája, Nagyvárad, török kézbe esett. Mig a török a felföld ezen utolsó védvárát rombolta : Souchez tábornagy Rakomáznál henyélt. A védők elhulltak, s Nagyvárad Szidi Ali kezébe került. Üszköket és romokot vásárolt tömérdek vér árán. Ámde nem is keresett ö kincseket, csak a felső megyék kulcsát akarta hatalmába ejteni. A vár védelmében jeles részt vett Almási Dávid is, a diákok hadnagya. Szalárdi dicsérve emlékezik meg ez ifjúról, mint ki „török fejet is vett!“ Dávid a vár eleste után megszabadult, s a szomorú hírrel sietett Muraközbe atyjához. * * * Petki Lázár tanyája telve volt fényes vendégekkel. Szomorú idők voltak az akkoriak, — nem igen illett hozzá- jok hegedüszó és pohárkoczintás : ámde ismerjük a magyar természetét, mikor legnagyobb bajban van, akkor vigad legjobban. Tudja mindenki, mi történt a Mohi pusztán és Mohács mellett az ütközet előtti napon. Aztán Lázár urnák van is oka a vigalomra : leányát, Ilonát adta férjhez. Holnap elviszi férje Almási Dénes : mulassa ki jól magát apja házánál ! A hagyomány — mely után e történetet irom — azt mondja, hogy Ilona szép volt, mint a Petki-lányok szoktak lenni; — és hogy Dénes vitéz volt, mint az Almási-íiak szoktak lenni. A vitéz fiú mindig oda illett a szép lányhoz ; de különösen odaillett az akkori időben, mikor sokszor oly erősen kellett a szépet megvédeni. Dénes is oda illett Ilon mellé. Mikor úgy egymás mellett állottak : önkéntelen eszünkbe jut azon szép mese a tölgy és repkényről. A tölgy védi a repkényt, s a repkény szeretettel öleli át védőjét. A mulatság javában foly. A czigány kezében sir ri a hegedű, a vékony húrok egy század bánatát beszélik. Régi dicsőség, jelen keserűség, határtalan bánat és őrült öröm — minden megvan e varázshangokban, mit a magyar szive érez. Egy nemzet sem érti a czigány zenéjét —- csak a magyar. A czigány hontalan, sírva siratja egykori szép hazáját ott a Ganges partjain: hát a magyarnak nem volt-e mindig oka, félteni legdrágább kincsét? nem volt-e különösen akkor oka, sírni a hon pusztulása fölött ? És azért értjük mi a czigány zenéjét, mert minden hangja szivünkben viszhangra talál. Lelkesedés a régi dicsőség felett, bánat, hogy e dicsőség eltűnt; forró vágy, a régi kort feltámasztani, s kétségbeesés, hogy ez lehetetlen — ez a czigány zenéje, s ezért szeretjük oly nagyon !---------A mulatság tehát javában folyt, — midőn hirtelen a termet különös mozgás futotta végig és mindenki az ajtó felé fordult. Künn zavart lárma, siető léptek hangzottak. Nehányan az ajtóhoz siettek, midőn az kinyílt, és rajta Almási Dávid lépett be. Sápadt arcza, porlepte ruhája miatt alig imertek rá. — Dávid öcsém, — kiált végre meglepetve Dénes, — te vagy ? Dávid nem felelt, hanem egy ablakhoz futott, s azt kinyitotta. — Csendesség! — szólt. A mély csendben tisztán haliák a távolban : — La illah ill allah ! Nagyon jól tudták, hogy ez mit jelent. Jól ismerte a magyar a török csatakiáltását ! Frangepán Ferencz harczol ellenök, — mond Dávid. — Ha Zrínyi idején megérkezik, mentve vagyunk. — Félre a hegedűvel, menjünk Fraugepán segélyére ! Ekkor érkezett meg egy lovaslegény azon hírrel, hogy egy török csapat közeledik. Pillanat múlva a nők biztos helyen, a férfiak harczkészen voltak. A török csapat megérkezett, és körülvette a házat. Arszlán bég, a kanizsai vezér kegyencze vezeti őket. Szép
