Eger - hetilap, 1863

1863-12-31 / 27. szám

213

T Á R € Z A.

Tisztelendő Béda.

— Legenda. —

Ébred a természet, reg-imadalt cseveg Harmatos lomb között a víg madársereg,

Fák sudarán a nap liajnalbibora ég,

Balzsamillat-telt a kedves reggeli lég.

Harmatos virányon egy ö’sz agg lépeget,

Nem látva a korányt s felhőtlen kék eget ;

Szemére az aggkor vont sötét éjiepeit,

Vezető után megy, kit szeretve nevelt.

Agg Béda az az ősz az élet alkonyán,

Kit útban lát az est s a hasadó koi-ány,

Falut, várost bejár, ifjúhévvel tanit,

Tana, melyet Jézus mennyből hozott: a hit.

. . . Mig ő lassan halad, az égen odafönn Aranyos szekerén a nap jó utat tőn ;

Rekkenő a hőség ; a vándor tisztes agg,

Csak alig pihegve, fáradottan ballag.

Lábai inognak, ősz halántékirul — Mint gyöngy-harmat, midőn az esthajnal pirul — Veriték hull alá; pihenni vágy, de mely Hús árnyat nyujtna, nincs egy talpalatnyi hely.

Rég utána maradt a zöldelő pázsit,

Jobbfelől mély árok vészes öble ásit,

Balján mohos szirtek merednek az égre,

Itt e zordon tájon, itt pihen meg végre.

Kevés vártáivá szól a könnyelmű gyermek:

,Atyám ! nép áll körül, szavadra figyelnek/

Mint varázsszóra, bús orczáján az aggnak Szent ihletés s öröm rózsái fakadnak.

Feláll s lelkesedve szól képzelt népéhez,

Körötte a szent tűz szinte fénykort képez,

S hószakállára bő könyei peregnek,

Nagy mulatságára a pajzán gyermeknek.

Végezve beszédét, jámbor szokás szerint,

Világtalan bár, a kéklő égre tekint,

S remegő ajakkal mondja az urimát,

Mire ament, csoda ! a szirtcsoport kiált.

Megborzad az ifjú a szirtek szózatán,

Letérdel gyónik s esd : ,01dozz fel jó atyám ! Vétkeztem, kit forrón szeretnem kelletett,

Tréfát, gonosz tréfát űztem imént veled/

„Isten bocsássa meg bűnödet, gyermekem,

En a hatalommal élve, melyet nekem Adott, feloldalak ; de jámbor életed Mossa a szennyet, mit lelkedre vont e tett.

„Fogadd be gyermekem az üdvös tanácsot:

Ne bátorkodjál az Isten szavát vásott Tréfával illetni, mert súlyos e bűntett ;

Irgalmas bár az Ég, de igaz is s büntet!"

Szenlesalji.

A czár Ítélete.

IV.

V

Közel egy éve múlt már annak, hogy Pál a gróf szolgálatában volt, és azon értelmesség, melylyel végzé kötelességeit, mindinkább megnyeré számára urának bizalmát. Mindig állandó kedélye, mindig egyenlő jókedve, mindenkinél becsiilésre s ragaszkodásra talált. A gyermek, kit a hullámokból megmentett, különösen ragaszkodók hozzá, s nem ritkán apró ajándékokkal tanu- sitá irányában háláját. Katinka, a mint képzelheti magának az ember, nagyon boldognak érzé magát ezen körülmények között. Többször visszatértek beszédjökben Samu véletlen szerencsétlenségére és Goszvitz asszonynak leányához Írott sorai még nagyobb szilárdságot és hitelt kölcsönöztek neki.

A fiatal leány, ki havi béréből tartá édes anyját, egész hűség s odaadással szerété urnönét, mi azonban ellestük azt is, hogy még sokkal gyöngédebb érzeményhúr rezg keblében az altiszt számára ; és Samunak is, ki gyakran eljött a pázsitra kormányozni, vagy megosztani a grófi gyermekek mulatságait, szintén jó alkalma nyilt a fák árnyaiban, hol első ismeretségét megkötötte Katinkával, kifejezni iránta hő szerelmét. Csak egy felleg homályositá még mindig homlokát és értelmét : s az azon kegyetlen melléktörténet emléke, mely öt az életben oly hamis és kétes helyzetbe taszította. De az égnek, melytől mindent remélt, kellett valahára segélyül jöni.

— Pál, — szólt bizonyos napon a tábornok komornyikjának öltözés közben, — egy újságot akarok veled közleni— Kértem s meg is kaptam a czártól nehány hóra a szabadságot. Én Péter- várra utazom családommal s te is követni fogsz minket oda. Igyekezni fogok megragadni valami kedvező mozzanatot, hogy beszéljek ügyedben ő felségével. . . . Tetszik-e neked ez újság?

— Oh! legyen áldott drága jó uram, — kiáltott Pál örömit- tasan; — ha erre a napra csak gondolok, szivem meghasad a remény miatt.

Szept. hó vége felé a gróf csakugyan egész házanépével Pétervárra indult, ugyanazon utón, melyen Samut hozták a Kaukázus rengeteg bérczei közé. A hü komornok nem tudott örömében mit csinálni, s átmenvén az egyes csendörségi állomások mellett, az utazás hosszú unalmas óráit azon elbeszélések által, mikép bántak vele ezen egyes helyeken, fölviditotta s rövidítette.

— Ez az, — szólt végre az utolsó állomásnál, — mely a fővárost megelőzi, ez az, melyet Lebinszky Samu jól megjegyzett magának. Négy éve már, hogy kitörülték az élők könyvéből, hogy feltámaszszák Molovitz Pál személyében.

A tábornok nem késett soká szava beváltásával.

Bizonyos nap, a mint a czár jókedvében kérdezgető a grófot, hogy hiják dandárjának legvitézebb emberét; a tábornok nem feledkezett meg Molovitz altisztről s főbb vonásaiban elég komolyan kezdé vázolni azon különös ármánykodást, melynek áldozatának mondotta magát.

— És ön hiszi ezt tábornok ur ? — szólt az uralkodó, összehúzván homlokát.

— Felség — felele a tábornok, —ha szabad gondolatimat s véleményemet nyíltan kijelenteni itt, — hiszem.

— No jól van — szólt a czár, fölkelvén ülőhelyéről, — vezessétek fel ez embert holnap reggeli 11 órakor hozzám.

— Pál ! — szólt a gróf — belépvén szobájába, — érzesz-e magadban elegendő bátorságot, ö felsége előtt megjelenni s előtte történeted részleteit ismételni ?

— Tábornokom, — szólt Pál büszke öntudattal,— midőn az ember pöröl oly ügyben, mint az enyém, és midőn az embernek csak