Eger - hetilap, 1863
1863-12-24 / 26. szám
205 T A R C Z A. A karácsony Provenceban. Provenceban a legkedveltebb ünnep, mely a családi életben gyökerezik, s mely a szemlélőnek a legkedvesebb s költöibb színben tűnik föl : a karácsony. Ezen meleg tájakon, hol a vallásos érzelem oly élénken hat az emberi természetre, oly jól esik tanúja lenni azon jeleneteknek, midőn a nép, kibontakozva a század anyagiasságából, ömlengve engedi át magát az ös hagyományok tiszta örömeinek. A karácsony déli Francziaországban kalendának neveztetik, mivel e tartományban, mely a római műemlékekben oly gazdag, a Júliusi időszámitás nyomai még most is feltalálhatok a nép nyelvében. — A januariusi kalendák, amint tudjuk, a rómaiaknál a főkalendák valának ; azokkal vévé kezdetét az év, s az uj év ezen első napja náluk ünnep, s zajos élvek napja volt. Az első keresztények elfogadván a Júliusi naptárt, az ős babonákat szám- üzék, azonban bár uj ünnepeket rendeltek, még sem tudták egészen levetkőzni atyáik szokásait: e szerint mivel Krisztus születésének évforduló napját a januáriusi kalendák előtt öt nappal ülék meg, a pogány s a keresztény ünnep, közelségük miatt, csakhamar egygyéolvadt, úgy hogy a második ágból származott frank királyok alatt az év Francziaországban karácsonykor kezdődött. Innen van náluk a karácsony ünnepének „kalenda“ elnevezése ; innen azon boldog újévi kivánatok, melyek ezen időben egyes megható családi összejöveteleknél történnek. Már a karácsonyt megelőző nap reggelén mindenki előkészületeket tesz, hogy minél méltóbban ünnepelhesse meg a Messiás eljövetelét. E napon minden szép és tiszta, még a legnyomorultabb kunyhó is, épen úgy, miként a kagylók fénylenek a tengerparton, ha szép nap van. Kinek a tiszteletére e szokatlan mozgalom ? Talán menyegzőre készülnek ? — nem, hanem ez este a család szétszórt tagjai gyűlnek össze, hogy a szent fát az atyai tűzhelyre tegyék. E szent fa, a nép nyelvén, cachatioe, egy gyümölcsfa törzse, melyet karácsony estéjén sajátos szertartások között tesznek a tűzre. Furcsa ezen szokás, s mégis hány idegenkedő testvér, meny és szülő nyújtja egymásnak ilyenkor a kiengesztelődés jobbját ! Igaz, hogy sokszor az álszemérem vagy habozás fogja el a keblet sokaknál, midőn az atyai ház kilincsére teszik kezüket; de mindez eltűnik csakhamar a nagyapa derült homloka s áldásra emelt kezeinek láttára. Mily öröm van tehát ilyenkor a falukon ! mennyire siet kiki a hosszú távoliét után viszontlátni az atyai házat, melyben gyermekéveit tölté, azon tetőt, mely mosolyogni látszik a szegény idegen felé! Nézd e katonát, ki pillanatra elvonta magát hazafiui teendőitől, mint örül, hogy harczias egyenruhájában résztvehet a család békés örömünnepében, melyre oly édesen emlékezik; nézd e földművest, e pásztort, ki barna daróczköpenyébe burkolva, sietve megy föl a hegy hólepte ösvényén ; az éj már szétterité fekete leplét a tájon, hova mehet ily időben ? Fönn egy kunyhó küszöbén egy nő áll, a völgybe függesztett szemekkel : egyszerre az öröm kiáltását hallatja s a füstös kunyhóból gyermekek s öregek özönlenek elő, kik a szegény utas nyakába 'ugranak, fiút, atyát, testvért vagy férjet ismerve föl benne. Az ujonjött leül a nagy tűzhelyhez ; mig a múlt évben történteket beszéli el, addig egy virgoncz fiúcska a tarisznyában motoz, s kíváncsian huzza ki abból a mandolát, fügét s kalácsot ; mert a gazda, mielőtt útnak eresztette volna szolgáját családja körébe, hogy ott a szent fát a tűzre tegye, a gazda, mondom, gondoskodók róla, s a tarisznyába csusztatá a hagyományos la- komábani részét, hogy ez este mindenki örüljön s elfeledje az év bajait és dolgait. Ezután a tölgyasztalra fölteritik a nagy szent abroszt, melyet szentségtörés nélkül senki sem ejthetne a földre, nemcsak azért, mivel az jelképe az isteni gondviselésnek, mely bőkezűen adja az embereknek a mindennapi kenyeret, hanem azért is, mert szerintök, ezen abrosz csodarővel bir, úgy hogy a tüzes szén érintésére is sérthetlen marad. De ki volna oly istentelen, ki any- nyira vinné a kétkedést, hogy azt meg még is kisérlené ?! Az asztal minden szögletén gyertya ég, s e látszólag oly ártatlan világítás gyakran rémületet szül. — „Vettétek észre a gyertya hamvát? — szólal meg a lakoma végeztével a nagyanya, — nekem úgy tetszik, hogy a gyertyabele nem égett egyenesen, hanem hosszú hamvat hagyott, mely felém fordult : gyermekeimhez a halál jele !“ Azután ismét megelevenül a családi tűzhely, melyet a gyertya baljóslata levert; mindenki örül, és vigad az éjfél közeledtén, a melyen Krisztus született. Vannak házak, melyekben századok óta apáról fiúra száll egy száraz s összefont ág, melyet szerintök zarándokok hoztak a szentföldről : jerichói rózsának nevezik s állítják, hogy a bold. Szűz, miután a gyermek Jézus pólyáit a folyóban megmosta, ezen csemetére terité ki száradni a napon. A vacsora kezdetén előveszik e becses ereklyét, egy vizes edényben az asztalra teszik, hol a nedvességben lassankint kitágul s nyílik az ártatlan vendégek elámult szemei előtt, kik ezt csodának tartják, mely csoda szerintök csupán karácsony éjjelén történhetik. Végre, midőn minden készen van, midőn mindenki megjött, a kiket vártak, s a gyümölcsfatörzs, megfosztva ágaitól, a tűzhely előtt fekszik, a család feje feláll, s unokáihoz fordulva, kik az asztal mellett figyelve állanak, ünnepélyes hangon igy szólítja meg őket: „Gyermekek, a tűzre tegyük a szent fát?“ — „Igen! igen! igen!" kiáltják ekkor a gyermekek, örömükben tombolva. Erre a család patriarchája vevén a faggyugyertyát, azzal háromszor keresztet vet a fatörzsre, s ugyanannyiszor aszúbort önt rá. Ezután az ily módon megszentelt fa egyik végét a családfő, a másikat pedig a legifjabb gyermek fogja meg, mig a család egyéb tagjai kezüket terjesztik szét rajta, s igy hordják háromszor győzelmesen az asztal körül a szent fát. Ezután van a szokott könyörgés, mely meglevén, a cacha- fioe vagyis szent fa ünnepélyesen a tűzhelyre tétetik, a hol egész uj esztendeig kell égnie, hogy az uj év tüze azon gyujtassék meg. Régi szokás az, mondja Honnorat, hogy uj év első napján uj tüzet gyújtanak : a meggyujtott hasábfát egy öreg és egy gyermeknek kelle körülhordania, mivel az egyik jelenti a letűnt, a másik a kezdődő évet. E patriarchalis lakomákban minden húsétel tiltva van az egyház által, azon meztelenség emlékezetére, melyben az Üdvözítő a világra jött ; de mivel ugyanennek emlékére a nép örvendeni akar, ennélfogva több, a szokás által megszentelt s klasszikusaknak nevezhető étkek vannak szokásban, mivel csupán a „kalenda“ vagyis karácsony estéjén kerülnek az asztalra, s melyek ilyenkor el nem maradhatnak ; ilyen egy bizonyos sárga virágú kóró hosszú és húsos gyöke, mely a műveletlen és köves helyeken tenyész; ilyen a szívós csiga, melyet herczegi eledelnek tartanak, s melyet ennélfogva százával fogyaszt el a durva falusi torok; azután következik a zeller, az olajjal, tejjel vagy vajjal sütött kalács, melyet ez alkalomra a gazdasszonyok művészien kiczifráznak, végre a besózott száraz tőkehal, a provencei parasztok kedvencz eledele — valódi fényűzés ! Az asztal közepén áll magasan a roppant kalendális (karácsonyi) kenyér, keresztalakra szelve, melyből mindenki megtart magának egy darabot, hogy részesüljön a mennyei áldásokban.
