Eger - hetilap, 1863
1863-12-10 / 24. szám
190 — Várjon itt rám — szólt elég hevesen a nagy kincstárör ... s a szomszéd terembe távozott. A magas állásn egyénnek sokáig kellett tanácskozni a kincstár nagy tisztjével, mert legalább két óra folyt el, mig végre ismét megnyílt az ajtó. Egy magas termetű, még ifjú ember, finom tartás, s nemes vonásokkal jelt adott a zsidónak a belépésre. Az ajtó becsukódott, egy nehéz, jól megerősített mellékajtó esett még utána, és Samu a kincstárnok és még egy fényes egyenruhás, hímzés-, és rendekkel fölékesitett hivatalnokkal állt szemközt. — Mit akar ön, derék ember? — kérdé az első. — Hogy kifizessék nekem a 800,000 rubelt a czárnö párán csára, azon nyakékért, melyet ö felsége méltóztatott tőlem vásárolni — szólt bátran zsidónk. — Ezt én önnek világosan megmondtam — szólt mosolyogva a kincstárnok a rendekkel elhalmozott tisztviselőnek. — No jó, barátom, menjtink a pénztárba .... kövessen . . . alig van ide egykét lépésnyire. E szavakra a hivatalnok fölemelkedik, kinyit egy oldalajtót, keresztülmegy egy nagy termen, követve Samutól, s végre kilyukadt egy nagy lépcsözetnél, melynek lábánál egy kocsi várakozott reájok. A kocsiajtó rögtön becsukódott s sebes vágtatva haladt. A főtiszt eltűnt és Samu két alrendü katonával szemközt találá magát, kiket altiszteknek nézett. Ezen ide s tova járkálás különösnek s kalandszerünek kezdett föltűnni az értelmes izraelita előtt s kérdezgetni kezdé : hol van már a császárné kincstára? midőn egy széles ajtó megnyílik a kocsi előtt, s rögtön visszazárődik utána. Samu felhivatva a leszállásra, bevitetett egy, katonákkal s gúlákba rakott fegyverekkel telt szobába. Ez kétségkívül őrségi tanya volt. Bevezették őt tüstént a szomszéd szobába, hol az őrségi tiszt tartózkodott. — Uram! én minden bizonynyal áldozatja vagyok egy siralmas félreértésnek — szólt Samu, hívén, hogy végre oly emberre talált, ki némi fölvilágositást ad e tárgyban. De a tiszt felelet helyett egy más szobára mutatott. A két tizedes, kik követték, belökték öt a jelölt helyre, s rázárták az ajtót. Ezen, egy ablakkal biró s erős vasrostélyzattal megerősített szoba összes butor gyanánt egy karos faszéket, s egy parasztnyoszolyát foglalt magában. Ez gyalázatos szoba, mormogott Samu magában, én börtönben vagyok .... ezen épület vagy katonai laktanya, vagy pedig tömlöcz. ... 1 Majd a zárak újra recsegtek ; négy izmos harczfi belépett. Három közölök minden szó nélkül megragadja a zsidót, s erőszakosan leülteti, mialatt a negyedik kihúzván két ollóját s egy borotvakést, készül rajta megtenni a műtétet, melyet minden lengyel zsidó a leggyalázatosb bánásmódnak tekint. — Mit akar ez jelenteni ? kiált föl Samu, megszabadítván magát. — A helyett, hogy megadnák, a mivel tartoznak. ... De a három fogdmeg ismét megragadá, s megfojtással fenyegető, ha újból ellenszegülne. Nos hát, szólt magában az ifjú fogoly, itt nincs mit egyebet ezen orosz stoicismus ellen tenni, mint magát arra elszánni. Odaveté tehát magát a durva karszékbe, s felszabaditá ar- czát a végrehajtó borbélynak. Ez tüstént a munkához fogott, és mialatt két könycsepp, a boszú s méltatlanság csöppjei gördültek le az áldozat arczán, az olló és borotva lopótök módjára tarolta le fejét, s mit sem hagytak meg gyönyörű szakállából, mint egy kis bajuszt.... orosz módra. Hogy teljes legyen az átváltoztatás, hosszú fekete öltönyének helyet kelle engedni egy, majdnem egészen foszlányos szürke kaputnak, fejére pedig egy szegélyzett sapkát nyomtak, melyet az emberek, nem tudom, mi okból, rendőrségi kalapnak hínak. Átváltoztatva igy s nevetségesen felöltöztetve, Samu maga magára nem ismert volna, ha tükröt tartandottak elé. Sokáig mozdulatlan, szomorú gondolataiban elmélyedve ült. Mily nemtelen kínzás - mormogott végre, mily irtóztató álnokság! .... valóságos orzás .... hallatlan bűn .... de a vétek diadala nem tart sokáig .... ha magam nem boszulhatom meg magamat, él az Isten, majd boszút vesz érettem. Azalatt az éj elmúlt, s a fiatal ember azért majd mit sem látott a világosságból. Zörget valaki az ajtón .... belép egy káplár. — Hozathat-e valamit az ember saját pénzén? A káplár mit sem felelt, hanem csak kezével intett. —r Ezek mind némák itt,.— szólt a zsidó, mialatt ’/2 rubelt kivett mellénye zsebéből, — vagy talán a kiadott parancsnak engedelmeskednek ? Negyedóra múlva asztalán volt egy üveg borszesz, egy falat kenyér, s egy igen nagy tálban különbféle állatok húsa, világos mártásban erősen fűszerezve. — Ha ha ! ti engem most vadembernek tartatok, úgy is jól van, menjen, híjon nehány vendéget ebédemre, — szólt a fogoly az egyénnek, ki jött neki szolgálni, s ki nem hordott egyenruhát. De ez mit sem válaszolva, kiment. — Ez is néma, mint a hal, mormogott magában Samu, az ember hirtelen azt gondolhatná, hogy mindnyájoknak kimetszték a nyelvét.... nem tesz semmit, részem ki van adva .... éhezem .... ne vesztegessük az időt, hanem együnk. S nagyon helyén volt a sietés; mert alig költött el nehány husfalatot, máris két sisakos, hosszú karabélyokkal fölfegyverzett ember lépett be hozzá s az ajtót mutatták neki. —- Úgy látszik, hogy lakhelyemet megváltoztatom, gondolá magában .... hitemre ! azért nem haragszom, mert a cserével semmikép nem veszíthetek. Samu ismét a tiszt szobáján ment keresztül, aztán az őrség tanyáján, s egy más kocsiba ült fel, hol két csendőr — mert nem volt se több, se kevesebb kettőnél — közvetlenül mellette foglalt helyett. Á kocsi nem valami fényes külsejű, de a lovak jók voltak. Egy negyed múlva, már a bástyákat túllépve, a város határát elhagyva, a nagy országúton robogott a kocsi. Tiz órát ütött ekkor az óra. — Uraim ! — szólt a volt házaló, — itt önök nincsenek főnökük fölügyelete alatt.... mondjak meg nekem, kérem önöket, mondják meg, hová visznek engem... . Uj börtönbe-e? vagy Lengyelországba? avagy talán Szibériába? Semmi szó, mindig egyenlő csönd. Mily nevetséges némaság, gondolá Samu magában, az orosz fegyelem tehát még beszélőtehetségétöl is megfosztja a katonát? Éjfél tájban foglyunk legyőzetve a nappali erőszakos rázkódásoktól, végre mély merevségbe sülyedt s helyzete feletti gyanitgatások tömkelegébe, melybe oly váratlanul jött, mintéígy elvesive, utoljára elaludt a két argus közt. Már tökéletesen megvirádt, midőn a kocsi az első állomásnál megállott. A két csendőr leszállította a foglyot, s egy szobába vitte, melynek ablaka vasrostélylyal volt ellátva, átnyújtanak az állomási főnöknek egy iratot , melyet egyikök börtarisz- nyájából kihúzott. — Jól van, — mondá a főnök, miután elolvasta — két ember ismét s egy uj kocsi. . ., . Végre — mondja magában Samu — ihol egy ember, ki mer beszélni .... használjuk fel az alkalmat. . . . Uram, szólt ö, én egy alávaló árulásnak áldozatja vagyok. . . . Levinsky Samu lengyel zsidó vagyok.
