Eger - hetilap, 1863

1863-12-03 / 23. szám

181-4 T Á R C Z A.

A czár Ítélete.

I.

Tudva van, liogy Miklós czár a legnagyobb fokban személyesítő az orosz kényuraságot, s hogy gyakran a helyett, hogy a rendes törvényhatóságokhoz utasította volna a bűnös országna- gyokat, maga mondá ki rájok a végzetteljes ítéletet, melynek végrehajtása mindig közvetlenül, minden felebbezés nélkül történt. így nem egyszer esett meg, hogy majd egy ezredes, majd egy tábornok, kik zászlójokról a csatatéren megfeledkeztek, rögtön a helyszinén minden tisztök- s rangjuktól megfosztatván, valamely századba közvitézként besoroztattak. Hasonlólag egy vagy más bűnös korlátnok csak azon vette észre magát, midőn palotájából, sőt magából az ágyból éjjel véletlenül kiragadtatik, hogy alkalma legyen a szibériai utón mély álmából fölébredni. Kétséget nem szenved, hogy a közvélemény minden időben kár- hoztatandja az ily erőszakot s önkénykedést hason esetekben, mindazáltal az ember nem tudná magát tökéletesen elhatározni arra, hogy pálczát törjön az ily Ítéletek fölött, minthogy ezek gyakran jobban egyeznek meg a bűneset természetével, mint azok, melyeket az ember a köztörvények alkalmazásától méltán várhatna.

Történetünk 1845-ben kezdődik. Lengyelország azon küzdelmeinek egyike után, melyekkel oly sokszor, de hasztalan ki- sérlé meg a szerencsét, hogy magát az orosz járom alól megszabadítsa, ismét fellázadva s kimerülve esett vissza előbbi komor és szenvedőleges helyzetébe. A fensőbb kereskedelem csaknem kezdetleges nyomait mutatá s a polgárok, kik napi munkájúkkal keresték az élelmi forrásokat, lassankint megszabadultak az orosz katonaság bántalmazásaitól. Ezen veszteglési időt, melynek meddigtartását csak a jó Isten tudta, javára fölhasználá azon emberek egyike, kikre fekete öltönyük- s hosszú szakállokról mindjárt ráismerünk, hogy azok a mindenütt ismert s mindenkitől közös néven nevezett lengyel zsidók. Az, mint legtöbb hitsorsosai, a házalás szerény mesterségét gyakorolta. Ifjú, magas termetű s izmos lévén, gyalog utazta össze-vissza a falvakat, hátán batyujával, melyben közönséges kelmék, rikító szinti tarka kártonkendők rejtőztek.

Egy az orosz kormánykerülettel határos lengyel rész lön föképen tevékenységének központja. A legkisebb városban, a leghitványabb kunyhóban mindenki egyaránt ismerte az ifjú zsidó kereskedőt, Lebinszky Samut.

Bizonyos nap egy faluhoz érkezvén, klasszikus hangjától : h a n d e 1 n ! annak minden kunyhója viszhangzott, a nélkül,hogy csak egy árva garast keresett volna házalónk ; végre megállt egy ajtó előtt, hol egy nő a küszöbön guggolva, csöndesen pergette orsóját.

— Hát kend anyjok mitsem vásárol a szegény Samutól ?

—• Oh igen ! vásárolok .... de minek ?... Nem mondhatom ugyan, hogy szükségem nincs, hogy legalább a közelgő ünnepekre vegyek magamnak kopott s rongyos kendőm helyett újat

.........de teljes lehetetlen, pénzem nincs.

— Mit tartozik az ide ? kend tudja, hogy Samu szokott hitelezni is ; ő tudja nagyon jól, hogy a falu becsületes embereinél nincs oka félni, hogy pénzét elveszíti.

—■ Úgy jó . . . hitelezzen hát.... de az uram nem szereti az ily szót.

— Hol van hát a kend ura?

— A faluba ment, némi tartozást kifizetni a mi nagyságos jó urunknak, kit a jó Isten oltalmazzon ! — 0 egy kopeket sem hagyott honn.

— Nem tesz semmit — szólt a zsidó, bemenvén a füstös kalibába, s letevén az asztalra batyuját, — kendnek vannak ócska holmijai és használatra alkalmatlan eszközei .... majd csereberélünk.

És a házaló kirakta a sok rikitó szinü s csáberejü kendőt a jó asszony elé.

— De mondom egyszer, hogy egyátalában nincs semmi

pénzem.........

— Ej, keressen, lásson utána jól !

— Úgy, nemde, hogy annál kevésbbé legyen megelégedve ? — szólt nevetve a pórnő s kezét egy faládába mélyeszté, melynek tört kapcsai s gombjai között bizonyos tárgyat emelt ki, s a zsidó elé tartá.

— Mi az ?

— Egy klárisokkal kirakott üvegnyakláncz, melyet egy nagy delnőnél most is szolgálatban lévő leányom, még mint gyermek, az országút porában játszadozva talált, s a melyet gyakran mulatságból macskánk nyakára tett.

Az üzér kezébe vevén a nyakéket, vizsgálgatta, s hogy annál jobban megszemlélhesse, a küszöbhöz a világosságra vivé magával, de tüstént visszatérvén, kevés várakozás után mondá :

— Úgy ni! régen van-e a kend kezei között a tárgy?

— Lesz már annak körülbelül 10 vagy 12 éve, hogy itt hányódik ; nem is tudom miért, hogy már százszor ki nem csaptam az utczára.

— Hallja, jó asszony — szólt a zsidó komoly hangon, — én nem tudom tüzetesen ezen nyakék becsét ; mindazáltal ezen üvegdarabok, amint kend nevezi, nekem úgy tetszik, nagyobb értékűek, mint kend hiszi. ... Én most fölhasználhattam volna a kend tudatlanságát ez ügyben .... de Samu zsidó e vidéken mint becsületes ember ismeretes, s én jó hírnevemért nem akarok hazudni. Elmegyek valamely nagy városba, megbecsültetem a nyakéket, és ha többet ér, mint gondolom, még pedig sokkal többet, mint a kendő, melyet választott magának, hitemre mondom, visszatérek, s megosztom kenddel a fölösleget.

(Folytatása követk.)

A vierwaldstádti tó Schweiczban.

A sürtt felhő, mely a Rigit *) boritá, lassan ritkulni kezdett, s helyenként néha egészen szétoszolva, nehány perezre látni ha- gyá a vierwaldstadti tó partjait, a midőn alig tudtuk, vájjon a hely, honnét e kedves látványt élvezők, részét teszi-e azon földnek, mely a fellegek között a nap sugaraiban felénk tündökölt, vagy pedig az ég megnyílva, pillanatokra látni engedi egy, a felhőkön túl létező világ elragadó tájait? Végre a legkisebb ködpára is eltűnt, s az ég ismét visszanyeré kék színét, mely az eszmélő gyermektől kezdve, a sírja szélén álló aggastyánig, mindenki kedélyére oly üditöleg hat. E közben Wággisbe érkeztünk, s a vierwaldstadti tó egész pompájában állt előttünk. Schweicz classicus földje most oly mosolygó alakot öltött, mint hihetőleg a napon, melyen az ég megáldá azon szövetséget, mely a három ős kanton Schwyz, Úri, Unterwalden és később Luzern között e tó partján köttetett. Idegen létünkre is szent borzalommal közeledőnk e helyhez, melynek minden talpalatnyi földjét szentté avatá a küzdelem, mely Schweicznak az ember legdrágább kincsét, a szabadságot szerezte meg. Eszünkbe jutott itt, hogy nekünk is van egy ilyen szent helyünk, s nem kevésbbé kedves az nekünk, habár az itt vívott küzdelmek diját, egykor ugyan sokáig élvezve, de mostanra elvesztve, csak reményben birjuk.

*) Schweicznak egyik legkilátásdúsabb hegye.