Eger - hetilap, 1863

1863-10-22 / 17. szám

134

számunkra, s mi búcsút vettünk a vendégszerető Cappelaer családtól. Négy indián is velünk jött.

Utunk felséges volt, s este egy indián törzs területén kötöttünk ki. Itt négy más vezetőt béreltünk fel Paramaribóig, s mintán estelinket jóizüen elköltöttük, a gyönyörű csillagos ég alatt, örtttz mellett, Isten nevében lefeküdtünk.

Végre háromszor 24 óra után Paramaribónál szerencsésen partra szálltunk. Daczára ezen nyugodt s szerencsés utazásunknak, megérkezésünkkor csaknem mindnyájan betegek voltunk.

Azon reményünkben, hogy itt már most szabadságban élhetünk, csalatkoztunk ; mert mindnyájan elfogatván, az erődbe kísértettünk. Itt azt Ígérték, hogy azonnal szabadon bocsátnak bennünket, mihelyt elegendő bizonyítékát adjuk annak, hogy politikai elitéltek vagyunk.

A börtön, melybe zárattunk, a sanyaruság minden nemében kitűnt. Itt nemcsak elitéit bűnösök, hanem örültek és bélpok- losok is őriztetnek, az udvaron pedig a korbácsbüntetést szokták a szegény négereken végrehajtani.

Ez utóbbi jelenet annyira felháborított bennünket, hogy pillanatra megfelejtkeztünk helyzetünkről, s a kormányzónak levelet irtunk, melyben öt a négerek irányában emberséges bánásmódra kértük. Könnyű elgondolni, mi lett e levél következménye. Nyolcz rabtársunkat elvitték közölünk s külön ezellákba zárták.

Sorsunk ez erődben átalában meglehetős sanyarú volt. Az étkek, melyekkel tápláltattunk, alig voltak élvezhetők, s ágyunk a meztelen palló volt. E jogtalan fogságunk egy hónapig tartott. Végre tudtunkra adták, hogy nehány földink az angol birtokokhoz tartozó Guyanába fog hajózni. Másnap reggel, okt. 21-én csakugyan több rab távozott is az erődből, kik nov. 22-én Deme- rarynál partra szálltak.

Mi ily ajánlatokra nem birtuk magunkat azonnal elhatározni, s midőn a kormányzó udvarát elhagytuk, az amerikai konzult kerestük föl. Ez udvariasan fogadott bennünket, de kinyilat- koztatá, hogy most nagyon el van foglalva, látogatnók meg tehát holnap. Egyszersmind meghagyta tolmácsunknak, vezetne bennünket a vendéglőbe az ö költségére.

Este, nem kis meglepetésünkre, a kormányzóhoz hivatánk, ki nekünk a kikötőben munkát ajánlt. Mi az ajánlatot elfogadtuk, de csakhamar megbántuk ez eszélytelenséget. Köteleztük t. i. magunkat, reggeltől estig dolgozni oly csekély bérért, melyből alig voltunk képesek magunkat élelmezni. Miután tehát legkisebb reményünk sem volt, csekély bérünkből, habár hosszabb idő alatt is, legalább annyit megtakaríthatni, hogy az Egyesült-Államokba vagy Angolországba utazhassunk ; hogy kellemetlen helyzetünkből menekülhessünk, elhatároztuk, magunkat valamely hajóskapitánynak matrózokul felajánlani.

A „Sappho," angol kereskedő-hajó kapitánya engem és egy barátomat oly föltétel alatt vett föl hajójára, hogy a szállítási bért tartozunk ledolgozni.

Nem akarom itt hosszasan leírni tengeri utunkat, melyről több roszat, mint jót mondhatnék. Kapitányunk egy képmutató gazember volt, s a matrózok is kancsal szemmel néztek ránk, mint oly emberekre, kik a hajósmunkához legkevesebbet sem értettek, s a kiknek egyike — t. i. társam — folyvást a tengeribetegségben szenvedett. Minden kigondolható módon roszul bántak velünk, s végre egy fillér nélkül, cayennei rongyainkban, Liverpoolnál partra tettek és sorsunkra hagytak bennünket.

Pénz nélkül, barátok és ismerősök nélkül, idegen országban, ismeretlen nép közt, melynek nyelvét nem értettük, lelkileg úgy, mint testileg kimerülve, fázva és éhezve — ott álltunk elhagyottan, mintegy második számkivetésben. De azért mégis áldottuk az Istent, mert szabadok voltunk !

Oly ország földén voltunk most, mely minden számüzött- nek* barátságosan biztos menhelyet nyújt, a hol a hontalan bujdosónak nem kell többé félnie a további üldöztetéstől. Liverpoolban akadtak könyörületes szivek, a kik minket útiköltséggel láttak el, hogy Londonba utazhattunk, hol becsületes munka által megszerezhettük mindennapi kenyerünket.

A szabad négerek az észak-amerikai szabad államokban.

Egy utazó, ki a rabszolgatartó Délen egész évet töltött s innen az „Unio“ szabad államaiba ment, következőleg írja le ottani tapasztalatait:

„Telve a rabszolgatartás elleni elvekkel léptem a hatalmas Unió szabad földére, szivem felvidult, lelkem emelkedett, hogy az embertelen Délt elhagyhattam ; de mily nagy volt meglepetésem, midőn daczára a „szabadság" s „emberi jogok" pro- clamált uralmának, itt is ugyanazon elöitéleteket találtam, mint a déli részen.

Az északi államokban a színesek a fehérektől szorosan el- ktilönözvék ; minden államban külön iskolák léteznek, a fehérek és a színesek részére, külön temploma van a négernek és külön a fehérnek. Egy barnásbőrű gyermeknek sem szabad a „íehér" iskolába járni. Boston, hogy e borzasztó előítéletet megtörje, és a philantropiának életet adjon, 1812-től úgy intézkedett, hogy mind a színesek, mind a fehérek közös iskolákra köteleztettek ; de az ellenszenv igy is kitör, egy fehér sem ülne egy szines gyermek mellé, külön válnak, mint az olaj a víztől. Átalánosan — mondják — tapasztalhatni, hogy a négerek, ha a fehérekkel egyenlőkép taníttatnak is, nem képesek velők lépést haladni és fejleni ; ezt is előítéletük igazolásául használják fel.

De bár honnan is eredjen az, annyi bizonyos, hogy ez ellenszenv, ezen összeférhetlenség már a kis gyermekben megvan s az évekkel csak erösbödik; senki sem akar velők társalkodni, vagy velők közös ügyeket vinni. Innen azon különös tünemény fejük ki : két faj, két nemzet ugyanazon éghajlat, s politikai körben nő, él, de soha egyensúlyba nem jöhetnek, soha össze nem törődhetnek. Itt Európában, hol a négert csak újságul látjuk, fogalmunk sem lehet azon undorról, mely a szabad amerikai polgárt fekete embertársa iránt eltölti. Házassági viszonyt kötni egy, csak kevéssé színessel is, annyi, mint előbbi társadalmi viszonyait kettétépni s rangját veszíteni.

Az Észak minden törekvései, a Délt a rabszolgák felszabadítása által összetörni, mindaddig hasztalan marad, mig Északon a fehérek és négerek egymást egyenlő emberekül nem tekintik és velők a mindennapi élet érintkezéseiben is eszerint nem bánnak. Ezen megrögzött s ápolt előítélet még csak reményleni sem engedi, hogy az emancipatio magát kivívhassa. A négert bölcsőjétől kezdve egy neme a gyalázatnak nyomja Amerika szabad államaiban. Mennyi gúny s bántó ellentét van mindezekben ! — Még csak a vaskocsikban sem tűrik őt maguk mellett, még az Isten házában sem engedik őt a fehérek között imádkozni, de még a vendéglőkben sem ülnek vele egy asztalhoz, bármint legyen öltözve, bár mily műveltséggel bírjon is, szóval : ö pária a szabad Unió szabad államaiban ! — Mi lesz ebből ! még csoda, hogy e szerencsétlenek a fehérek ruháit és szokásait fölveszik s nem támad bennök ellenundor azok iránt, kik irántuk oly embertelenek. A ki az amerikai állapotokat ismeri, be kell vallania, hogy azon mód s szokás, melylyel a yankeek velők bánnak, őket Isten és ember előtt megbélyegzi, és a sima, önző ujangol még sem restelli magát a világ előtt a négerek barátjának, az emberi jogok védőjének hazudni, még könyeket is szenveleg azok fölött, kiket szivéből utál, betanult beszédekkel izgat mellettök, irtózatos színekkel festi a bűnt, mely Délen az embert állattá ala- csonyitja le, fellázad minden vére, ha egy megszökött s átmenekült rabszolgát előbbi ura visszakövetel, mig otthon a felszaba-