Eger - hetilap, 1863
1863-10-01 / 14. szám
110 gas tokra csigázták föl kíváncsiságukat, hogy egész figyelmüket magukra vonák. Miután még nehány darabot elénekeltünk, a csengetyükhöz fogánk s egy indulót játszottunk. A távol nyugaton tett utazásaink alkalmával láttam már nehány meglepett s csodálkozó közönséget, azonban ily átalános, valódi s szájtátó bámulatot, a milyet a Rárotonga sziget lakói nyilvánítottak, sem azelőtt, sem azután nem láttunk soha. A jó emberek alkalmasint nem tudák eleinte, hogyan fejezzék ki tetszésüket ; azonban miután Gill nekik jelt adott, minden következő darabunkat szűnni nem akaró tapsviharral fogadták. Hangverseny végével egy a bennszülöttek közül beszédet tartott, mely nyelvünkre lefordít tatott, s melyben az egész népség nevében köszönetét szavazott látogatásunkért s azon élvezetért, melyet nekik szereztünk, s egyúttal azon reményt fejezé ki, miszerint még tovább is a szigeten fogunk mulatni. Erre a szónok honfitársait fölhivá, hogy kö- szönettiket [azonfölül nehány hymnus eléneklésével tanúsítsák. Ö maga adta a hangot s az egész gyülekezet belezengett. Borzasztó volt ez ének, azonban a dallamot mégis meg lebete ismerni s ez az én öreg zenetanáromnak, Lowell Masonnak, szerzeménye volt. Midőn a termet elhagyva Gill szállása felé tartónk, az asz- szonyok és leányok miss Hiffertre rohanának, hogy őt egymás után átöleljék s hogy a „vahine huluhula‘‘-nak vagy is „énekes nöneka különös szeretetiiket s tiszteletüket azáltal mutassák meg, hogy orraikat az övéhez dörzsöljék. 8 miután majnem egészen feldörzsölték orrán a bőrt, kénytelen volt miss Hiffert, Gill által szívélyes köszönetét mondani a szeretet ily nagy bizonyságáért s egyúttal kéretni őket, miszerint ezen gyöngédség további folytatásától kímélnék meg. E kérésre ugyan fölhagytak a nők az orrdörzsöléssel, azonban arról sehogysem akartak lemondani, hogy karjaikon fogják misz Hiffertet Gill szállására hazavinni. Hangversenyünk jövedelme összeadatván, következő volt az eredmény: 79 sertés, 98 pulyka, 116 tyúk, több mint 16,000 ko- koszdió, 5,700 ananász, 418 csomó banángyiimölcs, mintegy 600 tök, 2,700 narancs, azonfölül sok gyékény, legyező, stb. Oly siker volt ez, .melyre távolról sem számoltunk, mivel ha mindezeket a new-yorki piaczon eladjuk, értékük készpénzben 5,000 dollárnál többre menendett. Másfél nap telt bele, mig ezen tárgyakat csol- nakokon hajóra szállítottuk, mely egy mérföldnyire volt a parttól. B. A gyász különfélesége. A világon mindig több volt, s jelenleg is több a mesterkélt, mint a valódi gyász, s a ragyogó emlékoszlopok s könyező angyalok, melyek az elhunytnak sírja fölé emeltetnek, nem mindig bizonyítékai a fájdalom nagyságának. Ha a régi népek műveltségi történetét a jelenkoréval összehasonlítjuk, sok olyasmit találunk, mi a halotti tisztelet symboli- kumát illetőleg, saját szellemi s erkölcsi elöhaladásunkra mutat. Mindazonáltal némely ujabbkori eszméinkkel az emberi holttestek iránti kegyelet felöl, merő ellentétben állunk azon nemzettel, mely csodás aggodalommal igyekezett, halottait az enyészet és megsemmisüléstől megóvni. Diodor idejében az egyiptomiaknál csak azok temettettek el, kik legalább egy évet töltöttek övéik körében. Később ezen idő hetven napra olvadt le. Ilyenek holttestei azután megnyúzva és beszózva megaszal- tattak s különféle füvek és gyökerekkel kitömetvén, sokszorosan gyapotpólyákba göngyölittettek. A múmiák rejtekekben, ablakfülkék vagy szögletekben állottak, mint szentelt bútorok, melyek azonban nem ritkán elzálogosittattak, vagy adósságok törlesztésére, vagy pedig valamely nyomasztó szükségbőli megmenekülés végett. Az ilyen adóstól azonban, ha meghalt, s ezen különös zálogot ki nem váltotta, a temetés megtagadtatott. A holttestnek akkor sokkal nagyobb értéke volt, mint az élőnek, s valóban korunk azon törekvése, hogy az emberi testet még halála után is felhasználja a társadalom javára, a legélesebb ellentétben áll a bebalzsamozással, s Egyiptom nagyszerű katakombái, pyramisaival. Ott az örök fentartás, itt a leggyorsabb enyészet eszméje ; — ott az örök sírok ezer éves múmiái a Nil partján, itt egy vegyészeti gyár, vagy malom emberi csontok felhasználására! Ha a görögöket s rómaiakat tekintjük, habár csekélyebb fokban, de mégis sokat fogunk találni a gyász jelképezésében, mi nekünk nem tetszik. Undorral gondolunk azon rikácsoló és siró asszonyokra , kik hitvány bérért arczukat összekarmolták, hajukat szétzilálták, s ruháikat megszaggatták ; továbbá az úgynevezett bobóczokra, kiknek kötelességük abban állott, hogy a szokásos öltözetben az elhunytnak beszédmódját s taglejtéseit utánozva, annak életét mintegy visszatükrözzék. A mi a gyászruhák színét illeti, azok között a következő különbségek emelhetők ki : Az egyiptomiak a gyász ideje alatt sárga szint, szomszédaik, az aethiopok szürkét használtak. A régi rómaiak és spártaiaknál a férfiak feketében, a nők fehérben gyászoltak. Ugyanezen szokás uralkodott Castiliában (Spanyolországban) a XV-ik század végéig. China és Siam lakói még mainap is fehér szint használnak, a törökök kék és violaszint, mig Európa és Amerika legnagyobb részében a gyászszin fekete. Azonban a gyászszin ezen kiilönféleségének sokkal mélyebb alapja van, mint önkény és szeszély. Minden nép és ország azzal bizonyos jelképes jelentőséget köt össze. — A sárga gyászszin a lehulló lombot, az emberi testnek hasonló elhervadását jelképezi; a kék szin a földöntúli mennyei régiókat jelenti, melyek az élet után a jámbor s tiszta lelkeknek tartózkodási helyül szolgáland- nak ; a hamuszin emlékezteti az embert a porra, melyből lett s melylyé ismét válnia kell ; a violaszin, mely középszin a kék és fekete között, a remény és gyász kifejezéséül szolgál ; a dunaiaknál, kiknek hite szerint az elhunytak lelkei az élők őrszellemeivé lesznek, a fehérszin a tisztaság s halhatatlanság jele ; Ó-Görög- ország hölgyeinél a fekete szin a kétségbeesés színe volt, a férfiaknál pedig az örök éj sötétségének kifejezése. Egy későbbi gyászolási mód a keletiek s görögöknél a haj és szakállnak, melyet átalánosan megnövesztve viseltek, lenyirásá- ban állott, mig a rómaiak épen az ellenkezőt cselekedték. Ugyanis hajukat és szakállukat megnövesztették, miket különben mindig megnyirva viseltek. A régi zsidók, midőn gyászoltak, végig hasították ruháikat, szőrzsákba öltözve s hamuval behintve mezítláb jelentek meg, s hajukat, szakállukat megnöveszték. Egyetmást ezen szokások közül, valamivel szelidebb alakban, utódaik mainapig is megtartottak. Most a ruha nem repesztetik végig, hanem körülbelül egy tenyérnyi széles szakítás tétetik a ruha felső részében ; továbbá az első hét nap alatta puszta földön vagy vánkoson ülnek, s har- mincz napig szakállukat s hajukat nem nyirják. A rokonság közelebbi vagy távolabbi foka szerint, a gyász határideje is különböző. Ugyanis a szülök egy egész évig, rokonok 30 napig gyá- szoltatnak, mig a gyermekeket, ha 30 napnál kevesebb ideig éltek, gyász egyátalában nem illeti. A fiák kötelesek elhalt szülőik lelkeért naponkint különös, „hadiseh“ nevű imát végezni. A temetés napján a gyászoló család „seudat habraah“-nak nevezett halotti tort tart. A zsinagógában nem szabad a gyászolóknak saját rendes helyeiken ülni, hanem a bejáratnál levő úgynevezett gyászpadot kell elfog- lalniok. A rómaiaknál a gyászidö 10 hónapig tartott, mely idő alatt
