Szabadi István (szerk.): Tiszántúli református lelkész-önéletrajzok 1942-1944 II. kötet. - Editiones Archivi Districtus Reformatorum Transtibiscani 18. (Debrecen-Nagyvárad, 2016)
Középszabolcsi Egyházmegye
ca KÖZÉPSZABOLCSI EGYHÁZMEGYE so hangversenyképes orgonát is építtettünk bele, mely nagyban emeli a különben is hangulatos templomi istentiszteletek áhítatát. Volt már templom, harang, orgona, egyesületi ház, ú.n. Kálvinszövetségi épület, ezzel azért még mindig nem állt meg az építő munka. A protestáns kölcsön terveinek a felbukkanásánál egyházam is mindjárt bekapcsolódott, akképpen, hogy abból nagyszabású monumentális központi templomát megépíti. Mert ekkor már a hívek lélekszáma a 8-9 ezer körül volt. A tárgyalások eredménye lett azután, hogy egyházunk kaphat egy háromemeletes bérház építésére és templomépítésre való kölcsönt akként, hogy előbb a bérházat építse meg. Elfogadtuk ezt és felépítettük a bérházat, mely ma már olyan érték azon kívül, hogy az egyháznak és városnak is dísze, hogy ha a lakbérek kötöttek nem volnának, akkor nemcsak az amortizációját keresné meg, hanem azon felül is jelentős bevételhez juttatná az egyházat. így is valamikor nagy bevételi forrása lesz az egyháznak. Bankok, biztosítóintézetek bérházakba fektetik be gyümölcsöztetni tőkéjüket. Mindezt a sok féle építkezést, tranzakciót létesítéseket könnyű így elsorjázni, azonban lázas lüktető és idegölő munkát jelent mindegyik a rendes, szokványos lelkészi munkálatok mellett. Azonban még a bérház építése sem volt az utolsó. Ezután következett még egy nagyszabású vállalkozás, mely a viszonyok teljesen kedvezőtlenné válása folytán már nem sikerült, noha sikerülhetett volna. Az 1927. év tavaszán, amikor a szanálási évek után átmeneti jobbulás következett be a gazdasági helyzetben, egy gyermektelen házaspár hívem, a férfi presbiterem is, felajánlott 8 ezer pengőt, vagyis 100 millió koronát egy árva- és szeretetház építésére azzal, hogy az ő megélhetése biztosítva van, mert szép nyugdíjat élvez, de mégis egy szobát kéme magának abban az intézményben, semmi mást, azt is azért, hogy alapítványa hovafordítását ellenőrizze. Egy másik idős házaspár szintén felajánlott 6400 pengőt — 80 millió koronát. Számítást vetettünk és azt mondtuk, hogy az ajánlat nem fogadható el, mert ha a várostól kapott ingyen telekre fel is építenénk az intézetet ebből a pénzből, de miből tartjuk fenn stb. Erre az ajánlattevő ajánlott egy közeli eladó birtokot, ahol meg vannak már a szükséges épületek, a megélhetés pedig kitermelhető. Együtt megtekintettük, megfelelő volt ugyan, de a 63 mhold gyümölcsösnek, szántónak és urasági épületeknek együtt 88 ezer pengő az utolsó ára. Erre azt mondtam, hogy ezt lehetetlen megvenni, 14.400 pengővel. Csak egy esetben volna lehetséges, ha ilyen két gyermektelen házaspárhoz hasonló módon még vagy 6-8 házaspár, vagy magános ajánlattevő volna az országban. Akkor bele lehetne a vételbe menni. El is határoztuk, hogy ezt kipróbáljuk. Nyomattunk felszólítást és azt elküldöttük az ország minden református gyülekezetéhez. A felhívás tartalma az volt, hogy aki 8.000 pengő vagyonértékkel belép a Szereteház alapítói közzé, az élete végéig eltartásban 328
