Szabadi István (szerk.): Tiszántúli református lelkész-önéletrajzok 1942-1944 II. kötet. - Editiones Archivi Districtus Reformatorum Transtibiscani 18. (Debrecen-Nagyvárad, 2016)
Heves-Nagykunsági Egyházmegye
cs HEVES-NAGYKUNSÁGI EGYHÁZMEGYE so sor rám is kerül. Csupán nagyobb társaink szavára voltunk utalva, vagy inkább azok mechanikus utánzására, de mily kevés volt mindez! Elvégre az első évet nagy sikerrel elvégeztem, anélkül, hogy többet tudtam volna vagy elhatározó befolyások alá jutottam volna. 1918. őszén a második évfolyamra is beiratkoztam, mikor a legnagyobb élményem az volt, hogy láttam IV. Károly király október 23-iki bevonulását a Kollégiumba, mint három más jó arcú társammal együtt a régi kollégiumi zöld tógába öltöztetett ajtónálló. Ám rajtam a tógával, annak jelentőségét épen úgy nem ismertem s épen úgy csodáltam, mint maga a király. Nem sokkal azután pedig, látva az összeomlás szörnyű zűrzavarát, szétoszlott a kollégiumi ifjúság, magam is hazamentem. Itthon még nagyobb zavar, fűtő hiány, ellátási hiányok, apám egyre menthetetlenebbül ideges, mindenütt csőcselék, erdélyi menekültek stb. Néhány hét múltán visszavágytam a kollégiumi intemátusi szobámba, de ott Törös László öreg diákon kívül mást nem találtam, mire a „hazai” eledelen hozzá fogtam a Petőfí-könyvtár összes köteteinek elolvasásához, míglen újra benépesült az intemátus. Karácsony előtt le is kolloquáltunk, miután a jó öreg dékáni írnok, Bihari bácsi kimunkálta a szerte széledt tanárokkal való találkozásunkat. Hanem a második félévben már még több nehézség támadt. Négyszer is elindultam Túrról, míg februárba bejutottam Debrecenbe, de a beiratkozás körül csak nem volt baj, azt elvégezte helyettünk Bihari bácsi. Az egyetemi élet is kezdett mozgalmasabb lenni, reggelig is elsugdostunk a politikai helyzetről, összegyülekezve egy-egy hangadó társunknál. Sőt Mitrovics Gyula bölcsészeti professzor ötvenes turnusokban a lakására is meghívott, amikor forró tea mellett társalkodott velünk, már amelyikünkhöz a nagy tolongásban hozzájutott. De ez összejöveteleknek sem volt legalább is a fiatalabbakra több hatása, mint annak felfedezése, hogy mégis csak van olyan tanár, aki ránéz a diákra. Még emlékezetesebb előttem, hogy 1919. március 22-én este Mitrovics Gyula összegyűjtötte az iljúságot a Kollégium dísztermébe s ott emelt hangon megmagyarázta a kommunista kormányváltozás jelentőségét, kérve mindenkit a jövő iránti bizalomra. Nem forradalmi beszéd volt ez, amilyet nyílt helyen is nem egyszer hallottunk akkoriban Zoványitól, hanem csak a kényszerű beletörődés hangja a változhatatlanba. Utána nyomban minden fakultásról négy-négy bizalmit kellett választani az ifjúságnak Mitrovics közvetlen felhívására, mikor a teológiáról egynek engem is megválasztottak, valószínűleg azért, mert én tudtam legkevésbé tiltakozni olyasmi ellen, aminek a jelentésével magam sem voltam tisztába s elvégre egy professor fedezete alatt történt az eset. Csak pár hónap múlva tudtam meg, hogy miről volt szó, amikor a jogi karra idéztek, ahol Kun Béla (szentpéteri) elnöklete alatt igazolnom kellett a kommunizmus alatti magatartásomat. Könnyű volt a magam igazolása, mert maga az eljárás is csak üres formalitás volt, de meg az egész tavaszt újra csak Túron töltöttem, mivel az élet újra megállt a Kollégiumban. Végre az oláh megszállással a viszonyok valamennyire lecsitultak s 1919. június 21-én teológiai alvizsgámat 299
