Szabadi István (szerk.): Tiszántúli református lelkész-önéletrajzok 1942-1944 II. kötet. - Editiones Archivi Districtus Reformatorum Transtibiscani 18. (Debrecen-Nagyvárad, 2016)
Heves-Nagykunsági Egyházmegye
ea HEVES - NAGYKUNSÁGI EGYHÁZMEGYE so János menynyire csodálkozott, mikor az első bibliaórán, melyen életemben részt vettem, a korinthusi levél szerzőjének neve után érdeklődtem. És a túri iskola presmaturusa még inkább csodálkozott azon, hogy ezen csodálkozni való van! Nem is számolhatok be a konferenciának egyéb, mélyebb hatásáról. Isten azonban újra gondoskodott, kiszámíthatatlan módon, eligazításomról. A konferenciáról hazajövet egyik tanárom ajánlatára s mivel ruházkodásomhoz pénzre lett volna szükségem, a Csanád megyei Nagymajlát községbe mentem ki nyári korrepetitornak. Itteni két hónapi időzésem alatt éreztem magam először függetlennek s felnőttnek, hiszen eladdig csak „édes anyám szoknyája mellett ültem” csodásán érintetlenül minden kilengéstől. De Nagymajláton láttam először falut is, ahol az alig néhány évtizedes Darányi-telepen, minden olyan szép s rendes volt. A falu református lelkészével is gyorsan ismeretségbe kerültem lányai révén, meg az öreg tanítóval, rajtuk kívül a hadbavonult jegyzőt helyettesítő írnokokat nem számítva, én voltam az egyetlen "úr". Láttam, hogy a legtöbbet meg épen csak a papra adnak, aki gyönyörű, kényelmes lakásában ült a könyvei s újságjai közt. Persze az volt első kérdése, milyen pályára megyek, mire először neki árultam el, hogy tanárnak. Erre ő sűrűn ajánlgatta, hogy hát akkor végezzem el előbb Debrecenben a teológiai szakot s legyek pap-tanár. Tétován hallgattam nyári estéken elgondolásának hasznát s egyéb ajánlatait, mikor augusztus végén megjelent Nagymajláthon is a hirdetmény, hogy az én korosztályom szeptember 4.-én újból katonai sorozás alá kerül. Ekkor azután végleg döntöttem a teológia mellett. Ha a dolgok mélyére emlékezem, megvallom, hogy hatással volt reám a majláti pap kapacitálása, mellyel összevetettem emlékemet keresztapámról, aki szegedi református lelkész volt s a maga vagyonából igen előkelő külsőségek között, de finom modorával szellemileg is nagy tekintélyű emberként élt emlékezetemben, noha inkább csak apám túláradó s elismerő szavaiból ismertem, - mégis a teológiai szakra lépésemben semmi más nem döntött, mint a katonaságtól való félelem. Ezért, mikor augusztus végén hazamentem Túrra, minden bevezetés nélkül legott arra kértem pénzt apámtól, hogy Debrecenbe menjek a teológiára beiratkozni. Apámnak sem volt sem ideje, sem idege arra, hogy különösebb fontolóra vette volna a dolgot, hanem szeptember 1-én meg is jelentem Debrecenben, a teológiai szakra be is iratkoztam s az ezt igazoló iratokkal szeptember 4-én már meg is jelentem a sorozó bizottság előtt Mezőtúron. Apám ezúttal is polgári biztos volt, de már kimenteni nem tudott, hanem gyorsan beváltam katonának és a sorozó főkatona ama gunyoros kérdése után, hogy „volt már Ön egyáltalában Debrecenben?”, felmentésemet is megnyertem. Főiskolai korom. A sorozás után a bizonytalanság szorongó érzésével visszatértem Debrecenbe. A vonaton újítottam fel ismeretségemet s azóta is kedves emlékű barátságom fonalát Barna Györggyel (későbbi jó hírű ügyvéd), aki szintén a katonaság elől a teológiára készült beiratkozni. Vele hánytukvetettük meg, hogy voltaképpen hová is indultunk. Egyebekben főiskolai 297
