Szabadi István (szerk.): Tiszántúli református lelkész-önéletrajzok 1942-1944 II. kötet. - Editiones Archivi Districtus Reformatorum Transtibiscani 18. (Debrecen-Nagyvárad, 2016)

Szatmári Egyházmegye

03 SZATMÁRI EGYHÁZMEGYE so

tehetett, mert a Konvent 1914. júniusra az állásból visszahívott. Ez volt egyházamtól a 2. jutalom. Az idő engem igazolt. Újvári István nemsokára megőrült. Még előbb kinevezte magát nemessé: felvitte az érsekújvári újváry nemesi előnevet. Az az 52 ezer magyar, aki akkor Bukarestben élt, ezekből a vezetőkből nem kapott a templomon és iskolán kívül semmiféle lelki gondozást. A református egyházhoz, mely felölelte a luteránus és baptista magyarságot, 10 ezer lélek tartozott. Ezek kallódhattak és veszhettek. A misszió sorsa meg volt pecsételve. A világháború elseperte. A Konvent visszahívása felesleges volt, mert én láttam azt a potemkin munkát, ami ott folyik s a készülő világháború előtt, melyben nyilvánvaló volt, hogy Románia ellenünk fog beavatkozni, ezt külföldön mindenki tudta, bepályáztam Erdélybe és 1914. ápr. elején elfoglaltam a Kolozsvári Egyházmegyében lévő Mezőkeszü, Légen, Gyeke-i lelkészi állást.

Végre, mikor olyan nagy volt a theológiában a lelkészi túltermelés és olyan nehéz az elhelyezkedés, rendes lelkészi álláshoz jutottam. Mezőkeszü mintegy 700 lelkes, Légen kb. 100, Gyeke 250 lelkes gyülekezet volt. Az első színmagyar. A másik kettő az oláh tengerben és magyarságában egyre fogyó. Egy összedőlt parókhia és rossz iskola várt Mezőkeszüben. Még 1914. július 20. körül hozzákezdettem mind a kettő építéséhez. Az építéshez 10.000 Kor segélyt kapott az egyház. Alighogy meg kezdettük az építkezést, kitört a világárháború. Már előbb sietve lekötöttem minden építés anyagát s leszállítattam. A bevonult mesterek helyett újakat állítottam munkába. A kerület letiltotta az építkezést forgalmi kilátásba helyezésével. Azért csináltuk. Október végén mindkét épületet a kerület megbízottai előtt átvettük. Ha már nem lett volna komoly tapasztalatom a bukaresti II. balkánháború idejéből, mit jelent a háború, hogyan szöknek fel az árak, talán engedelmeskedtem volna a kerület letiltó parancsának, de így vállaltam a teljes felelősséget s végül nekem adtak igazat. A letiltó parancsra azt találtam üzenni kedélyesen: mondják meg, hogy itt én vagyok a püspök. Ettől kezdve Erdélynek két püspöke lett. Az egyik Kolozsváron székelt, a másik Mezőkeszüben. Szállóigévé lett, vajon ez és ez az akta nem a keszü püspökhez tartozik-é. A Tiszántúlon még csak talyigás pap voltam, Erdélyben magas méltóságot kaptam, „keszü püspök” lettem. Egyébként nem volt az új állás ideális működési terület. Minden 2. vasárnap gyalog kellett átjárni a 11 km távolságra eső két eklézsiába, nem egyszer az eső, hóvihar, rossz út miatt elkésve. Aki látta ezt, talán a szánalom fogta el a poros, sáros papon. Tanítom nem volt. Egész háború alatt éveken át tanítanom kellett a behívott tanító helyett. Gazdálkodni is, a falu minden gondját magamra venni. El lehet képzelni, milyen kevés idő volt itt komoly önművelésre és rendes készületre. Az összeomlás után megerett bennem a gondolat, hogy ott hagyom az új oláh uralmat. Lökést adott ennek a gondolatnak egyre elhatalmasodó isiászom, amit a szomszédos két egyházam látogató útjain kaptam, amivel kórházba kerültem s amire egyik budai gyógyfürdőt ajánlott az orvosom, továbbá, hogy

499