Szabadi István (szerk.): Tiszántúli református lelkész-önéletrajzok 1942-1944 I. kötet. - Editiones Archivi Districtus Reformatorum Transtibiscani 18. (Debrecen-Nagyvárad, 2016)
Beregi Egyházmegye
es BEREGI EGYHÁZMEGYE so miből és hol végezhessem el. Végre Isten ezt a kérdést is megoldotta úgy, hogy egy földműves tót család házát nyitotta meg előttem, aki magyarul nem tudó gyermekét cserébe adta hozzánk Gyomára. így kerültem vissza Szarvasra és ott a VII—VIII. gimnáziumi osztályt éjfélig rokkázó tót asszonyok között elvégezve, 1892. VI. 27-én érettségit tettem. Az érettségi után két hónapra beálltam Gyomán Pikó Pál mérnök mellé közönséges napszámosnak. Cipeltem rudait, zászlóit, műszereit, megtanultam mellette a földmérést, megkerestem ami szükséges volt alsó, felső ruhára, útiköltségre és szeptemberben beiratkoztam Budapesten a theológiára. Gyermekkori álmaim első lépése tehát megtörtént. A theológia első félévén rendkívül sok anyagi nehézségen és nyomorúságon mentem keresztül. Tanítványt, irodai vagy más munkát sehol sem kaptam. Amíg tartott a vakációban keresett kis pénzem, még ehettem legalább egyszer naponta 2 krajcár ára kenyeret és 3 krajcárért szalonnát, de amikor elfogyott a pénz reménynélküli fájdalom közt éreztem, hogy Budapesten idegen és éhes vagyok. Szegény Édesanyámnak nem írtam a nyomorúságomról, nem volt lelkem az amúgy is szűkös kenyeret kivenni leánytestvéreim szájából. Már arra gondoltam, hogy jobb lenne a Dunába ugrani, mint így élni tovább. Amikor ilyen sötét gondolatok közt a dunai korzón egy pádon gunnyasztottam, kb. hasonló korú színész vetődött mellém. Megismerkedés után megkérdezte, meginnék-e vele egy krigli sört. Természetes, hogy elfogadtam, hiszen nekem egyenlőre csak ez kellett, vagy jobban mondva az az óriási kifli, amit a sör mellé adtak. Sörözés közben derült ki, hogy neki sincs egy krajcárja sem. Engem baleknak akart megfogni. De mert ő csak a thália papja, én meg az Istené, úgy egyeztünk meg, hogy én előkelőén eltávozom és megvárom a Dunaparton, amíg őt a kávéházból kidobják. Ez az önfeláldozás összemelegített vele. Megismerve nyomorúságomat, színházról színházra vezetett, hogy nekem valami munkát, ha mást nem színdarab kiszerepezést kerítsen. Végül is kaptunk munkát a városligeti „Hőköm színháznál”, ahol az Embertragédiája paródiáját kellett kiszerepeznem, 3 forint 60 krajcárt kaptam érte. Ez volt Budapesten az első keresetem. Karácsonyig aztán színdarab szerepezésből éltem. Keserves, éjjel nappali munka volt, de munka volt, amelyből tengethettem magamat. Karácsonykor pedig jött a legáció, amelyet szívszorongva nagy reménységek közt vártam. Ráckevibe mentem legátusnak. Amikor megérkeztem már állt a karácsonyeste. Az intelligencia a vendéglő nagytermében ünnepelt a lelkipásztorral együtt. Egyenesen oda kellett mennem jelentkezni és ott kellett maradnom fojtó sűrű füst és borgőz között. Reggel a rektor lakására dirigáltak. A szoba ablaka, amelyben hálnom kellett, ki volt törve. Fűtetlen szobában feküdtem le, pedig farkasordító hideg volt. Reggel 9 órakor a lelkipásztor úgy rendelkezett, hogy én fogom végezni a karácsony elsőnapi szószéki szolgálatot is, ő csak úrvacsorát oszt. El is végeztem délelőtt is délután is, sőt másnap délelőtt is tisztességesen az igehirdetést, egy szál 61
