Szabadi István (szerk.): Tiszántúli református lelkész-önéletrajzok 1942-1944 I. kötet. - Editiones Archivi Districtus Reformatorum Transtibiscani 18. (Debrecen-Nagyvárad, 2016)
Beregi Egyházmegye
C3 BEREGI EGYHÁZMEGYE tü elhelyezést. Jelenleg budapesti posta-központi számtiszt. 1942. év júni. 23-án házasságra lépett Zámbory Gyöngyivel, posta díjnoknővel, Zámbory Sándor hete-fejéréséi ref. lelkipásztor és Bartha Magdolna szülők leányával. Margit leányom, a cseh megszállás alatt elvégezte a munkácsi magyar nyelvű I-IV. polg. iskolát, hazajött, hogy a háztartásban édesanyja segítségére legyen. 1942-ben részt vett a munkácsi kereskedelmi iskola féléves tanfolyamán, ahol gyors és gépírást és kereskedelmi tárgyakat tanult. A tanfolyamot kitüntetéssel végezte el. Erzsébet leányunk, a munkácsi I—IV. polgári-iskola elvégzése után, a munkácsi Tan. Képzőben jár, ahol most a IV-ik osztályt végezte el. Amikor itteni lelkészi pályámat 1908. évi júni. 21-én, beiktatásommal megkezdtem, első megfigyelésem az volt, hogy itt egy ősi református buzgó gyülekezet előtt állok, amely a hitélet terén sokat vár papjától. Felismertem mindjárt a templom szeretőket, külső belső formájában egyaránt. Arról is elég hamar meggyőződtem, hogy a belhivatalnokok iránti tisztelet és becsülés őszinte. Előtűnt már az is hogy itt „az alsó rend a felsőt hallgatja, az erős az erőtlent ápolgatja”. Egyetértő, atyafiságos, szegény munkásemberek ezek és valóban feltevésem valónak bizonyult. 34 év múltán is, ma, ez a meggyőződésem. A belmissziói munka egyik szükségességét is azonnal megállapítottam. A gyülekezeti ének igen buzgó, de nagyon sok hibával teljes. Itt mindenki énekel, de nem tartják fontosnak, hogy jól van-e vagy se. Az édesatyámtól örökölt, ének és zene szeretetemmel és a sárospataki főiskolai énekkarban, 4 éven át szerzett főprecentori ízlésemmel, nem tudtam ez éneklésbeli helytelenséget elszívlelni, gondoltam nagyot és merészet. E gyülekezeti éneklést megjavitom. Nagy és merész dolog ám ily dologba fogni ott, ahol e téren mindenki tekintélynek érzi magát. Amikor a helytelenséget szelíden a vezetők előtt szóvá tettem, igen érzékeny közsérelmet követtem el. Ki is fejezték előttem, hogy csodálkoznak rajta, hogy ők, nem helyesen énekelnek! A kántortanító úr kijelentésemre elmondja, hogy ő ezt a nagy itteni ének szeretetet, de annak helytelenségét is, már így találta. Javítani próbálta, de ő is nagy ellenállásra találván nem folytatta, nem érezvén magában erőt és tehetséget erre, gyenge lévén, bevallása szerint, ének és zene tudása. Én, Isten segítségével, ezt célomul tűztem ki. Jött a szeptember s tanító úrral egyet értve, megkezdtem az iskolás gyermekekkel az énekek szabályszerű tanítását. Iskolában és iskolán kívül végzett munkám tetszetős eredménye, mind több-több tevékenységre késztetett. A konfirmándus gyermekek nyári tanításán át, aztán az 1910. évben a téli estékre összehívott ifjúsági alkalmak, segítségemre voltak a haladásban. E nevelő, jó munka sok rokonszenvre talált és becsülést szerzett személyemnek és szándékomnak, nem csak az ifjú emberek lelkében, hanem a gyülekezet vezető emberei előtt is. Tapasztaltam ezt azon esetekben is, amikor a téli vasárnap estéken, szószéki meghirdetés útján, zsoltárgyakorlásra hívtam 34
