Szabadi István (szerk.): Tiszántúli református lelkész-önéletrajzok 1942-1944 I. kötet. - Editiones Archivi Districtus Reformatorum Transtibiscani 18. (Debrecen-Nagyvárad, 2016)

Felsőszabolcsi Egyházmegye

«5 FELSŐSZABOLCSI EGYHÁZMEGYE íö- 1896. IX/17-1901. III/31-ig tartott nánási káplánkodásom, amely idő alatt, - hajói emlékszem egyszer voltam bent prezsbiteri gyűlésen, egyszer az ajtón kívül hallgatóztam, mentegetvén nagy részvétlenségemet az E.T.-kel, melyek a s. lelkésznek adnak felszólalási jogot, de szavazatát nem; ellenben Alföldi László uramnak azt is adnak.

A négy és félév alatt soha eszembe se jutott, hogy más helyre is mehetnék s. lelkésznek. Lelkészi állásra való pályázás is akkor jutott eszembe, amikor azt vettem észre, hogy körülbelül mindegyik volt évfolyamtársam rendes állásban van. Akkor pályáztam, mint teljesen ismeretlen Hódmezővásárhelyre (!). Természetes, hogy eredménytelen maradt. Még egy sikertelen pályázás után beadtam kérvényemet a macsolai (Bereg m.) lelkészi állásra olyan feltétellel, hogy hallgatni ne jöjjenek, különben vissza veszem a pályázatomat. Megválasztottak.

így kerültem egy nem egészen kétszáz lelkes egyházközségbe, hol a beiktatásom 1901. év április 1-én volt. Ide vittem lelkésznének, mint feleséget Jáska Irén kisalmási postamesternőt, aki született Miskolcon 1868. év nov. 21-én, akivel házasságot kötöttem 1901. év április 10-én, ugyancsak Miskolczon.

Volt 4 presbiterem, köztük a községi főjegyző is. El lehet képzelni, milyen szakavatottan vezettem a gyűléseket azok után, miket nánási káplánságom idejéből erre vonatkozólag írtam. Dacára, hogy a beregi lelkészek nem néztek ki, mint betolakodottat, sőt nagyon kedvesek voltak velem szemben; dacára, hogy boldog emlékű Süttő Kálmán volt esperesem; ki egy alkalommal - ez is ide kívánkozik — atyailag figyelmeztetett, hogy ha 4 oldalas jelentést írok, akkor csináljak jelzetet - földes uram, Péchy Tamás előtt, úgy nyilatkozott, hogy nagyobb egyházba juttat; dacára, hogy volt földes uram személyemhez kötve 20 kor. helyett 200 kor. egyházi adót vállalt, ha ott maradok: feleségem óhajára pályáztam Zsurkra, hova két évi macsolai lelkészkedés után meg is választattam.

Ott szolgáltam 1903. V/10. - 1939. XII/31-ig. Amennyire az anyakönyvi feljegyzésekből meg lehetett állapítani, előttem egy lelkész sem szolgált ott annyi ideig. E hosszú időből sok mindent sorolhatnék fel, ami viszont amellett tenne tanúbizonyságot, miért nem mennek a fiatalok a theológiára; miért nem ment még szülei erőszakolása se egy se az onnan tanult fiatal emberek közül; miért nem adtam én se a fiamat s végül, ha most kezdeném az életet, miért nem mennék?!..

Pedig, mint tanuló koromban ismertem és teljesítettem kötelességemet, úgy mint lelkész is szégyelltem volna hanyag és utolsó lenni. Az én statisztikám nem rontotta, hanem javította a másokét. Olyat nem ismertem, hogy a lelkész rosszban is lehet csak eggyel is a gondjaira bízott egyháztagok közül. Mégis otthagytam őket két évvel a nyugdíjjogosultságom beállta előtt és 1940. január 1-vel nyugalomba léptem. Hogy mi a véleményük rólam, azt a leányomtól, ki ott tanítónő, tudom. Hogy én hogy érzek irántuk most, mikor

254