Szabadi István (szerk.): Tiszántúli református lelkész-önéletrajzok 1942-1944 I. kötet. - Editiones Archivi Districtus Reformatorum Transtibiscani 18. (Debrecen-Nagyvárad, 2016)

Békés-Bánáti Egyházmegye

cs BÉKÉS-BÁNÁTI EGYHÁZMEGYE so

Ennek bizonyságául csatolom szolgálati bizonyítványaim és a választás jkv-t, mely minden állításom igazságát bizonyítja.

Hogy miért történt ez így, miért mellőzött egyházam elnöksége, arról nem kívánok beszélni, de hogy néhány emberen kívül mindenki azt mondta: most az igazság győzött, az biztos. Mindenki örült a választásnak, még olyanok is, akik teljesen érdektelenek voltak, mert róla az egész város beszélt és tudott. Többen felálltak úgy a választási, mint előtte levő presbiteri gyűlésen és kérték, hogy ne egy évet, hanem többet szavazzanak meg az illetőnek, erre azonban az elnökség nem volt hajlandó, mit mutat a csatolt jkv. határozata is.

így érkeztem el tehát földi zarándok futásom alatt, életem e nevezetes pontjához, mikor azt hittem 30 éves fejjel végre annyi hányattatás, nélkülözés, keserűség után nyugodt életem lehet. Nem úgy történt. Nem én vagyok az oka. Hogy ki?-nem tudom. Talán Isten tesz ismét próbára, hogy mostani keserű kiábrándulásom után, tartós valósággal tegyen bizonyságot mellettem. Ilyen körülmények után foglaltam el állásom, illetve foglaltam volna a leánygimnáziumban, ha az elnöklelkész úr, az intézet igazgatója ás hitoktatója azzal a kéréssel nem állnak elém, hogy iskolai, tanítási szempontból ne foglaljam el állásom, hanem megválasztott hitoktatói minőségemben tanítsak elemi iskolában, templomi szolgálatot végezzek és csak majd szept.-ben kezdjem meg az új iskolai évet. Nagyon sokat gondolkoztam rajta, végre is a jó békesség kedvéért, kívánságuk szerint döntöttem.

Híveim szeretete és ragaszkodása azonban nem lankadt, sőt erősödött, ennek köszönhetem, hogy munkakedvem teljes és fizikai-lelki erőm és minden tehetségem latbavetve fogtam neki feladatom elvégzéséhez. Nagyon sokszor kértem Istent, csak most ne hagyjon el, hogy megmutathassam mindenkinek, hogy én az Övé vagyok, akit nem hagy el, hogy rajta keresztül gázoljanak. Ő sokszor szólt kérésemre, tartott vissza nagyon sok olyan lépéstől, mely a végső kétségbeesésbe kergetett volna.

Hova, merre futok tehát? Vájjon egyetlen megmaradt mécsesem világát hol és ki fújja el örökre? És amint így kesergek és féltve takarom el hitem, igazságba vetett reménységem, érzem, hogy fény tárul elém, a köd s felhő alól kiragyog a nap. Szétfoszlott álmaim romján egy magasabb valóság kapuja nyílik ki: Isten jóságos, atyai szíve, mely azt súgja: mit félsz te kicsinyhitű.

Oh milyen jó, hogy Ő sohasem hagy el; hogy Benne bízni érdemes, mert a Benne bízókat megsegíti és megáldja. Miként a nagy Luther mondta egykor, mondom én is, por legkisebb szemcséje: itt állok, másként nem tehetek, Isten engem úgy segéljen.

114