Szabadi István (szerk.): „Szorultságomban - tág tért adtál" Balla Árpád református lelkipásztor hagyatéka -Editiones Archivi Districtus Reformatorum Transtibiscani 16. (Debrecen, 2012)
„Péntekhegyi levelek”
várakozás ellenére: megtetted ezt Béni! S, ha eddig még nem ismertünk volna, ha még nem tudtuk volna, hogy ki vagy - hát most megtudtuk! Tudod te azt - hogyne tudnád! - ha az a Szabó Imre a legutolsó káplán lett volna a Nyírségi egyházmegyében, akkor is meg kellett volna róla emlékezni! Ha még olyan elesett, nyomorult, hitvány szolga lett volna is - az emlékezés néhány szál virágát - le kellett volna tenned a sírhalmára. Ha büntetések és ítéletek szégyenbélyegét hordta volna a homlokán, - de szolga volt, prédikátor volt, igehirdető volt, palástot viselt - hát, ha többet nem, de annyit tán el kellett volna róla mondanod, hogy legyen áldott az emlékezete. - Vagy annyit, hogy nyugodjék békességben a földi porsátor, a boldog feltámadás reménysége alatt... És te hallgattál - Béni! Beléd fojtotta a szót az egyházkormányzat diplomáciájának hitványsága. Rettenetes, de le kell ide jegyeznem: ti valószínűleg, örültetek, amikor Szabó Imre szíve megállón és ajka megnémult... Hallgatásod romlottságából - bármenynyire szörnyű is ez a konzekvencia - ki kell ezt írnunk! Pedig Szabó Imréről volt szó. Arról a Szabó Imréről, akinek az alakján mérni fogják eljövendő korszakok e mostani idők lelkipásztorának az életét. Nem ember-imádat ez, amit leírunk. Úgy érzem: az igazságnak való szolgálat! Nem az életművéről beszélek most. Ezt elvégzi majd az egyháztörténet. Csupán az elmúlt tíz évet idézgetem. Azt, hogy a romokat ő kezdte takarítani. Az elnémult harangokat megszólaltatni. Szétszóródott magyar református lelkipásztorokat összeszedegetni. Presbitériumokba életet belehelni. Saját újságot adni a didergő, tétova református léleknek. Megmaradni: próbálni magyar református lelkipásztornak a kommunista állam fővárosában. S közben gyógyírrá lenni azoknak, akik bujdosók lettek a hazában.. Szerette az üldözötteket a Jézus szeretetével. Míg egyszer csak ő is deportált lett. Bujba száműzte az egyházkormányzat. És Búj magához ölelte Szabó Imrét. Három esztendőt töltött ott - Béni! A te esperességed alatt. Sok egyházi zaklatás és megvesszőztetés alatt. Hordozta némán, hősiesen, miként mestere a töviskoronát. Aztán: meghasadt a szíve nemzete és egyháza romlása miatt... Te nem szóltál róla egy szó megemlékezést sem. Ezzel a hallgatással mégis nagyon hangosan beszéltél! Emléket állítottál, amelyre ez van írva: „Az igaznak emlékezete áldott...” - Béni! - „a hamisaknak neve pedig megrothad” - mondja bölcs Salamon...” Péntekhegy, 1955. március hó 66
