Szabadi István (szerk.): „Szorultságomban - tág tért adtál" Balla Árpád református lelkipásztor hagyatéka -Editiones Archivi Districtus Reformatorum Transtibiscani 16. (Debrecen, 2012)
„Péntekhegyi levelek”
Ünnepi előhang lettünk... (.Zsinati Tanácshoz) Főtiszteletű Zsinati Atyák! Igazán nem is tudom, jó-e ez a megszólítás, vagy valami másként kellene Önöket titulálni. Remeg a toll a kezemben, amikor 1955. március 4-én ezeket a sorokat írom. A naptáramban közönséges hétköznapot jelez a dátum. Péntek van. Odakünn csúnya, szeles, hideg idő. A Tél még mindig diadalmaskodni látszik a Tavasz felett... És Önök odafent az Abonyi utcai székházban: ünnepet ülnek! A magyar református egyház ezen a közönséges hétköznapon ünnepi pompában ünnepel! Ugyan mit? így mondják ezóta Önök: „hazánk tízesztendős felszabadulását”. - Jól hallom. Ezt mondják a konventi székházban. Nincs itt semmi tévedés! Mi, a „magyarországi református egyház” egy hónappal korábban kezdjük az ünneplést! Még nem ünnepel a Párt. Még hallgat a színkommunista országgyűlés. Még némák a szakszervezetek, az élüzemek és a néphadsereg. Még alszanak a tanácsok és a DISZ, a demokratikus nőszövetség és egyéb tömegszervezetek. Mindezeknek még ma nincs mondanivalójuk a hivatalosan április 4-re kitűzött felszabadulási ünnepségekről. Mi, vagy jobban mondva: Önök, Főtiszteletű Zsinati Atyák, megkezdik az ünneplést! Nekünk, illetve Önöknek, nem elég egy, egyetlenegy nap, egy ünnepi április 4-ike. Nekünk, vagy jobban mondva Önöknek, egy egész hónap kell, hogy megünnepeljék a megünnepelhetetlent! Szégyenkezve írjuk: ünnepi előhang lettünk! Jaj! - ünnepi előhang! Csöndesen és alázatosan kérdezem Önöktől: nem kellene-e nekünk most sírni?! Sírni, sírni, sírni! Úgy, ahogy még nem sírtunk sohasem. Gondolják csak meg a Főtiszteletű Atyák, mi mindent vesztettünk mi el tíz esztendő alatt?! Avagy talán most a zsinati atyáknak gondolkodni sem szabad? Olyan feltétlen engedelmességben élnek Önök, úgy vannak összeválogatva, hogy már egy intésre örülnek, tapsolnak, ünnepelnek? Fiát most, amikor a magyar református lelkiismeret inti, kéri Önöket, vajon tudnak-e sírni? Mert nekünk most nem az öröm, nem az ünneplés, hanem a fájdalmas emlékezés órája érkezett el. Idézzük csak Főtiszteletű Atyák! - most a tízesztendős ünneplés küszöbe előtt, miért is kellene most sírni? 51
