Szabadi István (szerk.): „Szorultságomban - tág tért adtál" Balla Árpád református lelkipásztor hagyatéka -Editiones Archivi Districtus Reformatorum Transtibiscani 16. (Debrecen, 2012)
„Péntekhegyi levelek”
Karcsi Nyugaton (Földes Papp Károlynak) Kedves Károly! Szégyenkezéssel vegyes undorral olvastam a Szabad Nép augusztus 11-iki számában megjelent nyilatkozatodat. Szégyelltem, hogy református lelkipásztor szólt úgy, ahogy te szóltál. Undorodtam, amiért a bolsevista gyarmatosítók lapjában jelent meg nyilatkozatod. Hát mindenre, a legaljasabb cselekedetekre is fel lehet használni a református lelkipásztorokat? Ez a kérdés perzselt interjúd első olvasása után. Aztán elolvastam másodszor, sőt harmadszor is. Minél többször figyeltem szavaidra, annál inkább világosodott meg előttem valami felismerés: Nem szabad komolyan venni ezt a nyilatkozatot! Te nem a magyar református lelkipásztorok nagy családjához tartozol. Te nem a mi - sokszor megdobált - palástunkat viseled. Te nem a megpróbáltatott, szenvedő, harcoló, gyötrődő pásztorok közül való vagy. Valami más vagy te! Fagyöngy! Őrlő szú! Vagy: a mai református egyházkormányzat gyümölcse. Micsoda gyümölcs! ízetlen, rothadt, ehetetlen. Egyedül arra méltó, hogy az Úr kiköpjön a szájából. És a magyar református lelkipásztorok megvessenek és végleg kirekesszenek maguk közül! Mikor idáig jutottam, kacagva hajítottam félre a nyilatkozatodat, mert elkezdett bennem ugrálni egy gondolat: Karcsi Nyugaton! Karcsi Nyugaton! Mit is látott Karcsi Nyugaton? Szegény Nyugat! Karcsi látta a nyugati világ teljes anyagi csődjét! Szívbe markoló szavakkal ecsetelted az ottani nyomorúságot. Kétségbeejtő a Nyugaton uralkodó munkanélküliség. Könnyekre fakaszt az a megállapításod, hogy a létminimumot - itt egy kicsit elcsúszott a nyelved, mert mifelénk életszínvonalnak hívják az ilyesmit - alig-alig érik el a nyugati dolgozók. Mindezt te, mint szemtanú mondod el. Beutaztál három nyugati országot is. És mindenütt csak ezt az elcsüggesztő, kétségbeejtő nyomort láttad. Megvallom neked Karcsikám, minden ízem reszket a felháborodástól. Ugyanakkor minden porcikám valami segítségre ösztökél. Itt valamit tenni kellene! Ha Békefi Benő lennék, menten elrendelném, hogy az augusztus utolsó vasárnapi perselypénzt ajánlja fel a nyírségi egyházmegye az éhező Nyugat megsegítésére. Mert hát ugyebár, itt minálunk olyan magas az életszínvonal, hogy jut már nemcsak Kelet számára kenyér meg bor bőségesen, hanem Nyugatnak is tudnánk potyogtatni valami kicsinykét... 247
