Szabadi István (szerk.): „Szorultságomban - tág tért adtál" Balla Árpád református lelkipásztor hagyatéka -Editiones Archivi Districtus Reformatorum Transtibiscani 16. (Debrecen, 2012)
„Péntekhegyi levelek”
A némák megszólalnak... (Kádas Miklósnak) Kedves Miklós! Amit te nem mondhatsz el a lelkészkörök életéről, azt szeretném most helyetted elmondani. Kor-képnek szánom ezt a néhány sort. Eljövendő nemzedékek ezen a korképen keresztül beletekinthetnek a mai magyar református lelkipásztorok életébe. Valószínűleg azonosak a tapasztalataink ezen a téren. A különbség legfeljebb annyi, hogy neked, mint az egyházkormányzat kiválasztottjának mindezekről hallgatnod kell. Nekem pedig, aki az egyházkormányzat eltaszítottja vagyok, nemcsak szabad, de kötelességem is megszólalni. Miről is van hát szó? A hallgató, megnémult református lelkipásztorokról. Egyszer mindenről írni kell. Legyen hát arról szó, miért némult el a prédikátorok ajka? Mikor szólnak, hogyan szólnak? És miért szólalnak meg, ha nagyritkán kinyílnak a néma ajkak? Mindezek kérdései az egyházkormányzatnak is. Észrevették már ők is, hogy valami ismeretlen Űr lakatot tett a református lelkipásztorok ajkára. Ebben a nagy hallgatásban - kimondatlan vallástétel van. Néma tiltakozás, a csend és hallgatás tüntetése a mai református egyházkormányzat és a hivatalos theologia ellen. Másként nem mondhat nem-et, hát elnémul a magyar lelkipásztorok valamikor bátran szóló serege. Az Amos kora elevenedik meg ezekben az években, amikor az Amáziások uralkodnak az egyház felett. Beteljesedik az ige következetes pontossággal: „...hallgat az eszes ebben az időben, mert gonosz idő ez”. Gonosz idő ez! Lehetne-e tisztábban, erőteljesebben, tömörebben jellemezni korunkat? Az igazi prédikátorok - minden időben - népük lelki-barométerei voltak. Ma is azok. Mindig megérezték, mikor volt oka örülni, vigadni ennek a szegény magyari népnek. És mindig jelezték, amikor veszélyórához érkezett a magyarság. Valóban így váltak eggyé: pásztor és nép, a jó és gonosz idő változásai alatt. Ez az idő-megérzés teszi a magyar református lelkipásztort népe testvérévé, barátjává, atyja fiává, ha kell bikájává, vagy gyógyítójává s mindenek felett és elsősorban pásztorává. Mert még mindig az maradt: pásztor. Ma: hallgató, néma pásztor, akire némaságában is ráfigyel a magyar nép. Milyennek érzékelhetné napjaink levegőjét ez a népével összeforrt pásztor, ha nem azt fejezné ki hallgatásával: gonosz 108
