Szabadi István (szerk.): Itt viharzott át felettünk... I. Református lelkész-önéletrajzok Kárpátaljáról és Partiumból, 1942-ből - Editiones Archivi Districtus Reformatorum Transtibiscani 15. (Debrecen, 2008)

Korláth Gyula, Fornos, Beregi em

Jött a szeptember s tanító úrral egyet értve, megkezdtem az iskolás gyermekekkel az énekek szabályszerű tanítását. Iskolában és iskolán kívül végzett munkám tetszetős eredménye, mind több-több tevékenységre késztetett. A konfirmándus gyermekek nyári tanításán át, aztán az 1910. évben a téli estékre össze hivott ifjúsági alkalmak, segítségemre voltak a haladásban. E nevelő, jó munka sok rokonszenvre talált és becsülést szerzett személyemnek és szándékomnak, nem csak az ifjú emberek lelkében, hanem a gyülekezet vezető emberei előtt is. Tapasztaltam ezt azon esetekben is, amikor a téli vasárnap estéken, szószéki meghirdetés utján, zsoltár gyakorlásra hívtam őket, jöttek kielégítő számmal. Az asszonyokat szintén külön alkalomra, ének gyakorlásra szólítottam fel, nagy érdeklődésre találtam. Mind két esetben, bibliaolvasást és népies felolvasást is tartottam. így, fokozatosan a helyes éneklés irányítójává leszek. Nagy hatású eszközzé lesz célom előbbvitelében, a már jól megismert ifjakból és férfiakból összeválogatott énekkar megszervezése. Az első sikerek nagy hatásúak a gyülekezetben, magam is igazán örülök neki és hálás vagyok a jó Istennek, hogy engem ez utón is elindított sőt mindig nagyobb léleképitő és nemesitő tervekre lelkesített. Eszembe juttatja egy tanáromnak, hozzám intézett kedves, váratlan szavait, amikor egy főiskolai énekkari szereplésünk után, Zoványi Jenő nagytiszteletü út, iskolakerti sétája közben magához int és ezt mondja nékem: „Tudja-e tiszteletes ur, hogy ön oly kincs birtokában van ének és zene szeretetével, amely önnek igen sok megbecsülést szerez lelkészi életpályáján, ha nem rejti azt véka alá. Meglássa, mennyi szépet és jót gyümölcsöz ez, gyülekezete és önmaga számára.” — Akkor nem is gondoltam, mennyi igazat hallottam, e rideg, nehéz természetű s különös elvű tanárom ajkáról.

A helyes éneklés gyülekezetemben, valóban nem váratott sokáig magára, úgy, hogy az elhalálozással megürült kántortanitói állást elnyerő tanító egészen könnyű ének-vezérségre talált.

Az énekkar természetesen, nemcsak egyházi és vallásos, hanem világi ének tanulással is foglalkozott. A sok szép búsongó és vidám magyar népdal, erősítő, összefogó lánca lett a magyar testvéri együtt érzésnek, itthon úgy, mint a dalosversenyeken. A hazaszeretet érzése is ott fénylett a dalokon és ott uralkodott a dalversenyzők szivében. Beregszász 1934., Munkács 1935, Ungvár 1936, Huszt 1937, de különösen legutóbb ismét Munkács 1938. pünkösd másodnapja, felejthetetlenné vált ránk nézve, de versenytársaink és a hallgatókra nézve is. Amikor Karunk jeligéje, e szöveggel felzeng: „Szivet rázót, lelkesítőt, zengjen el a dal, zengjen a dal, - szabad, békés, boldog időt érjen - boldog szebb jövőt érjen, a magyar.” Mindenki figyelem és meghatottság — , majd felsír a Vörösmarty:

90