Szabadi István (szerk.): Itt viharzott át felettünk... I. Református lelkész-önéletrajzok Kárpátaljáról és Partiumból, 1942-ből - Editiones Archivi Districtus Reformatorum Transtibiscani 15. (Debrecen, 2008)

Peleskey Sándor, Börvely, Nagykárolyi em

1927. április 12-én a kisérő cseh csendőrök feleségemmel együtt adtak által a halmii román határőrségnek. Első feleségem 1918. december 6-án spanyol náthában meghalt és 1922. november 7-én újra nősültem, elvettem Csernák István tamásváraljai esperes lelkész árváját: Júliát.

Sok mindent otthagytam Visken, úgy az egyházi, mint a világi élet sok szép pozicióját. Egészen fiatalon lettel egyházmegyei dékán, pénztáros, tanácsbiró, lelkészértekezleti elnök, az e. megyei elnökség (Biki Ferenc esperes és György Endre ny. miniszter, e. megyei gondnok.) bizalmasa, akikkel 1914 óta mindig együtt jártam a máramaros-ugoicsai tractus egyházait kanonika vizitáción. Biki Ferenc esperes, de az egész egyházmegye is bennem látta a jövő esperesét s ha ki nem utasitanak, 1928-ban valóban esperes is lettem volna. Az e. kerületnekjegyzője, tanácsbírája, lelkészegyesületének elnöke voltam. Konventi; zsinati tag és előadó. Megválasztattam a loconci theologia előadójává. Mint társszerkesztő dolgoztam az „Egyház és Iskola” c. hivatalos és a „Szeretet” c. néplapba. írtam traktátusokat és az egyházi naptárakba, sőt világi lapokba is sokat.

De legtöbbet a gyülekezetem lelki és anyagi ügyeiben dolgoztam; életre hívtam ott feleségemmel együtt a különböző belmissziói alakulatokat, melyek szépen virágoztak és 14 évi magvetésem örvendeztető aratásra kezdett már érni. Az 1240-ben épült templomot megrenováltattam. Az egyház történetét megírtam. A világi életben, ahol magyar élet volt, ott szót kértek tőlem és tanácsot.

Valóban hát sok mindent ott hagytam, ott az ifjúságom sok lelkes munkájának szinterét és eredményét, szép poziciókat, jövőt, de ami legjobban fájt a lélekben, szeretetben velem eggyé forrt kedves gyülekezetét, amelyet eddig és ezután sem találok fel. Ott maradt az erőszakkal letört lelkem egy darabja, amelynek sebe csak a sírban gyógyul meg.

1927. április 12-énjöttem uj gyülekezetembe Szatmárhegyre; Szatmár város harmadik gyülekezetébe. A szatmárhegyiek engem sohasem láttak és hallottak, csak hírből ismertek és amikor hontalanná és parókiámat vesztett lettem, egyhangúlag meghívtak. így kaptam hazát és paróchiát, viszonzásul Isten előtti felelősséggel, komoly munkát végeztem; amely munkában hív segítőtársam volt a nők között feleségem. Itt templomot renováltattam.

De beleilleszkedtem az e. megyei és kerületi életbe is. Egyházmegyei tanácsbíró és e. kerületi jegyző lettem. Előbb társszerkesztője, majd felelős szerkesztője lettem a Romániai Református Lelkészek lapjának. (1929—1938.)

148