Szabadi István (szerk.): Itt viharzott át felettünk... I. Református lelkész-önéletrajzok Kárpátaljáról és Partiumból, 1942-ből - Editiones Archivi Districtus Reformatorum Transtibiscani 15. (Debrecen, 2008)
Lánczy Béla, Beregdéda, Beregi em
Lánczy András dr. Szül: 1911. okt. sén. Pénzügyi s.titkár a Pestvidéki p. igazgatóságnál Budapesten. Lánczy Géza. Szül: 1916. febr. 11. Állami szeszgyár egyedárusági üzemi tiszt. Nagyváradon. Minden időnek még a kevesebbnek is megvan a maga korszaka. Megvan hát az én beregdédai 40 éves papságomnak is. S ebben két korszakot találok. Az első 1896 évtől a világháború végéig, a másik az összeomlástól 1917. végétől ottani működésemig 1936 ig. Az elsőnek jelleme volt az egyetértés, békesség, szeretet és munkálkodás, - az alkotás. A másikat jellemezte az amit a világháború összeomlása hozott magával: a széthúzás, békétlenség, civakodás s az a sötét emlékű bolseviki cseh megszállás átkos ördögi szelleme, amikor ember-ember ellen, család-család ellen támadt. Igaz Beregdédán is fellángolt még egyszer-kétszer a hívek áldozatkészsége, egyetakarás és szeretet mikor 1923án a hadra kelt harangunk helyett újat öntettünk s erre a hívek összegajánlással 16000 cs. koronát befizettek. S két év múlva, amikor szinte önkéntes ajánlással templomunkat kifestettük. — Nem mondom, hiveim továbbra is templom látogatók, hozzám szeretett teljesek és békességre törekvők voltak, hozzám és családomhoz ragaszkodók s nem panaszkodom, sőt dicsekedve hirdetem, hogy mindig iparkodtak az én — sok cseh megszállók szekatúráit - könnyiteni, bajaik és üldözéseik édessé tenni, — de, mégis egyesek lelke felett ott derengett valami átkos szellem, melylyel nem tudtam megbirkózni, azokat nem tudtam legyőzni — ami ha az egyházban nem idézett is széthúzást, de mégis sötét ködként hömelygött az a lelkek felett, s úgy láttam, úgy éreztem ezt a sötét ködöt a lelkek felöl én már nem tudom elüzni.Éreztem, hogy megfáradtam, éreztem, hogy nem uralkodom többé a lelkek felett, meggyengült bennem az erő s még ehez járult a nagyothallásom, mely egy nehéz hűlésből rám nehezedett: 1936 évtől nyugdíjba mentem, hogy átadjam egy ifjú tetterőnek azt a helyet, melynek betöltése egész embert kíván. Hogy én negyven évi lelkészi működésemet, a lelkieket miként vezettem, — azt én a gyarló és esekeny ember miként is merjem megítélni. — ítél majd felettem az igaz bíró, akinek Ítéletének kegyelmes megítélését alázatos lélekkel kérem. És most midőn megőszült fejjel, megvénhedett testtel ezen önéletrajzomat irom: Hálát adok az Istennek, hogy eddigi életemben velem volt; velem egyházamban tett munkáimban, gyermekeim neveltetésében s velem volt a keserűségben és sok bánatomban, velem a családi és társadalmi életben. És hálát adok az Istennek, hogy utódomnak egy ifjú, közszeretetnek örülő és tettre 102
