Sinai Miklós: Elmélkedések M. Minucius Felix Octaviusához - Editiones Archivi Districtus Reformatorum Transtibiscani 14. (Debrecen, 2008)
Temulentus A temulentus a temetum-ból van, ami bort jelent. Ezt a görög pe0u -bői formálták, elébe téve a névelőt: to p.€0u. A temulentus az vinosus - boros. Az antistes: főpap, akit a szent szertartások élére állítottak vezető papként. Arra utal tehát, hogy amint az áldozatok fő vezetőjére, úgy kell hallgatni a régiek tanítására. A certa fortuna azt jelenti, hogy kétségtelenül híján van annak, hogy véletlenül legyen, és mindenre vonatkozik. Egyébként az előre bocsátottakból igen hitványán érvelt Caecilius, mert másképp kellett volna neki a következményeket megformálni; ha a valóság bizonytalan, akkor minden vizsgálatot el kell hagyni, és nincs jóváhagyható ítélet. Tehát nincs az istenekről szóló tan. Ha az isten gondoskodása nélkül, véletlenül van minden, tehát nincs a világban isten, nem lesz ítélet. Nem kell tehát áldozatokkal és könyörgéssel tisztelni, legföljebb kiváló természete miatt tiszteletre méltó stb. De ezt nem használta a céljára és nem is merészkedett volna erre. VI. fejezet Új érvvel indul neki Caecilius, hogy Octaviust az isteni dolgok vizsgálatáról és a keresztény vallás választásáról lebeszélje. Ide kapcsolódik az adott rész. Azok, akiket a pogányok isteneknek tartanak s tisztelnek, azokról valójában ki-ki könnyen elhiheti, hogy ilyenek, mert ez a róluk való vélemény, és ez a tiszteletük a legrégebbi elődöktől származott az utódokra. Ok pedig biztosan tudták, hogy azok valójában istenek, mert hatalmas jótéteményeiket tapasztalták, és maguk, amennyiben ők voltak a királyaik, igen jótevő királyok alatt éltek. Mindez pedig a pogányok felfogása szerint elegendő volt ahhoz, hogy valakit istennek higgyenek, mert ezeket a nagy jótéteményeket, melyeket valamely királytól vagy fejedelemtől kaptak, nem úgy vették, hogy természetes jóságból fakad, hanem bizonyos jóindulatú, az égből a királyok leikébe leszálló és testükbe zárt jóindulatú szellemeknek tudható be, melyek a halál után is velük maradnak s őket az égiekhez vezetik. Innen származott az imádás és az isteni tisztelet. Vagy pedig abban a véleményben voltak a pogányok, hogy bármifajta jótétemény jelesen rászolgál arra, hogy ezért az istenség tisztét adják meg neki. Erre utal /id./ Plinius a II. könyvben /19/: Hic est vetustisimus referendi benemerentibus gratiam mos, ut tales numinibus adscribantur. - Ez az ősi szokás a jótevőknek adott hálára, hogy az ilyeneket az isteni erők közé sorolják. Valójában onnan is nyilvánvaló, hogy jótevők voltak, hogy az egyes népek és városok ma is hálásak mindezért irántuk, s mindegyikük saját jótevő királyát, sőt istenét külön szertartásokkal s szent cselekményekkel tiszteli meg, mint az athéniek 76
