Sinai Miklós: Elmélkedések M. Minucius Felix Octaviusához - Editiones Archivi Districtus Reformatorum Transtibiscani 14. (Debrecen, 2008)

miserentur miseri, si fas est sacerdotum. Ennek megerősítését és e központozás módját követelik azok is, melyek rögtön következnek: Honores et purpuras despiciunt ipsi seminudi - lekicsinyli méltóságainkat és kitüntető öltözeteinket, noha maga alig képes pőreségét félig leplezni, - mely szavakat nem a papokra, hanem a római tisztségviselőkre kell érteni; ezt nyilvánvalóvá teszi Octavius, amikor erre a rágalomra felel: 31. fejezet, 66. lap. Nec de ultima statim plebe consistimus si honores vestros et purpuras recusamus - ha megvetjük is tisztségeiteket és bíbor ruháitokat, abból nem következik, hogy a nép söpredéke vagyunk. Mintha azt mondaná, azzal, hogy tisztségviselőiteket nem fogadjuk el, ne higgyétek, hogy nem vagyunk más, mint a nép söpredéke.

Purpura A purpura nemes kagyló, ennek a nedvével festették a ruhákat a régiek. Ez a torkában volt és az életével együtt bocsátotta ki. Ezért élve kellett őket kifogni, ha az emberek valami hasznot akartak belőlük szerezni. A bíbor nedvével festett ruhákat Rómában főleg a tisztségviselők szokták hordani. így névátvitellel (jel a jelzett helyett) gyakran használják tisztségviselő jelentésben. így Romana purpura-X mondott magistratus Romanus helyett Plinius 10. 21. Innen származnak azok a szólások is (attingere purpuram - elérni a bíbort; sumere purpuram - viselni a bíbort).

Mori post mortem timent (a halál után bekövetkező haláltól rettegnek) Ezekben a szavakban választékos szóalakzat van, melyet ploké-nak hívtak. Ebben ugyanazt a szót egy mondatban megimétlik, de más jelentésben. A mondat első részében móri azt jelenti, hogy a halál után örök szenvedésre jutni, a későbbiben viszont a lélek testtől való elválását. Valójában Caecilius itt a keresztények azon tanításán nevet, melyet a lelkek halhatatlanságáról és az eljövendő feltámadásról vallottak, s mely a keresztényekre annyira hatott, hogy testük életét készebbek voltak odahagyni, mint arra, hogy a pogányok vallását tisztelve, isteni büntetéseket hívjanak ki maguk ellen a halál után. Ez azonban a pogányoknak hihetetlennek és inkább nevetségre méltónak tűnt, mert ők tagadták a lélek halhatatlanságát és annak feltámadását. Innen mondta Lucretius: mortem immortalem (halhatatlan halál). Catullus Lesbiához így beszél 5. költ. 4. skk.:

Soles occidere et redire possunt, nobis cum semel occidit brevis lux,

Nox est perpetua una dormienda.

Eltűnvén a nap, újra felragyoghat:

115