Könyves Tóth Mihály: Emlékirat a Tiszántúli Református Egyházkerület életéről (1855) - Editiones Archivi Districtus Reformatorum Transtibiscani 5. (Debrecen, 1996)

II. rész Szertartási szempontból

úrvacsora senkinek sem adatott soha, kívül a templomon, valamely magános háznál. Az, mint a betegekre nézve az egyház cselekedett, csupán ennyiből állott, hogy a délelőtti istenitisztelet alkalmával mondott könyörgésnek végéhez, a lelkész ezt toldotta: "Könyörgünk Uram! te szent felséged előtt a szegény betegekért is, különösen pedig azon (:nyolc vagy tiz vagy a hány bejelentetett:) beteg keresztyén Atyánkfijaiért, kikért megkerestettünk, hogy érettük Szent Felségedhez a gyülekezetben esedezzünk. Jöjj el azért Izraelnek fo orvosa, ki jól tudod kik légyenek ezen megkeseredett szivüek, mert hiszen nem a porból származott az ő nyavalyájok, hanem a te látogatásod nehezedett meg rajtok. Jöjj el Izraelnek fő orvosa! s ha teneked úgy tetszik, hozd vissza őket ez életre, hogy élvén dicsőítsék a te nagy hatalmadat jóvóltodat. Ha pedig elvégeztetett nálad, hogy most meglássák a halálnak színét: legyen meg ebben is a te szent akaratod; s csak arra kérünk könnyitsd meg utolsó tusakodásukat e földön, s megtisztítván őket a te szent Fijad drágalátos vérének hullásával, vidd bé őket te magadhoz az örök életnek dicsőségébe a Jézus Krisztus által. Ámen. Ugyanezen általános gyülekezeti könyörgés szokásos volt más ekklézsiákban is. - Ezt legkönnyebb vólt végezni, mind a lelkésznek mind a keresztyén gyülekezetnek, s elvetették mindketten a betegre való gondot.

270