Könyves Tóth Mihály: Emlékirat a Tiszántúli Református Egyházkerület életéről (1855) - Editiones Archivi Districtus Reformatorum Transtibiscani 5. (Debrecen, 1996)
II. rész Szertartási szempontból
származott ő közöttük, s az első századbeli diakonok s diakonissák közt az által, hogy ők elszigetelték magukat, a szerzetes élet és kolostori törvényeknél fogva, az egyházi élet terén; majd munkásságuk a római egyház tekintélyének emelésére irányoztatván, fö célul ezen tekintélyemelés tűzetett ki, s a hajdani ío cél t.i. a betegek ápolása ezentúl csak eszközül szolgált az új cél elérhetésére. Nem csak be kell vallanunk, de nemével és csudálkozásnak kell bevallanunk, mikép a szerzetes barátok s apácák forgolódása a betegek körül oly készséges oly önfeláldozó volt a legnagyobb veszélyek a legragályosb nyavalyák között, minőhez hasonlót a legszorosb vérségi rokonság körében is csak ritkán tapasztalunk. Azonban, kénytelenek vagyunk szomorú igazsággal azt is hozzá tenni, hogy az egyház részére, akár kiszámításból akár vakbuzgóságból működő szerzetesek s apácák a legbünösb visszaélésekre fajúltak. A reformatio teendője abban állott, hogy a visszaéléseket törölje el, és az első századbeli kegyes gyakorlatot eredeti fenségében állítsa helyre. De a reformatio a római szélsőségtől, ennek ellentétes szélsőségére ugrott; s mig a betegek körüli eljárásban a rómaikatholikusoknál minden az egyház nevében s érdekében történt: a reformatio lemondott magáról a betegek körül teljesítendő szent szolgálatról, magokra hagyta az ekklézsiai tagokra hogy tegyék mit tenniök tetszik, de az egyház nevében s érdekében semmi sem történt. Idők teltével, midőn a reformatio, azon szélsőségről melyre a római egyháztól ugrott, közelebb jött az élet valódi szükségeihez, 268
