Könyves Tóth Mihály: Emlékirat a Tiszántúli Református Egyházkerület életéről (1855) - Editiones Archivi Districtus Reformatorum Transtibiscani 5. (Debrecen, 1996)
II. rész Szertartási szempontból
legkissebb ügyelettel sem lévén arra, valyon ez eledel a pápisták szokása szerénti böjtös e vagy sem. Másik ez, hogy a délelőtti templom után seregestől ment a nép a temetőkbe, s a déli ebéd idejét ott töltötte, ott a sírok között érzelgett öreg és ifjú, gazdag és szegény, mind addig mig délutáni két órakor ismét megzúdultak a harangok, s onnan a sírok közül mentek a templomba, hol Máté XXVII Részének végszavai szerént a Világ Nagy Halottjának temetési gyásztisztessége tartatott, "s betakartatván tiszta gyolcsba elhelveztettetett az ö koporsójába, mellv kősziklából vágaték. s honnan harmadnapon feltámadott." - Ha idegen ember Nagy Pénteken látja Debrecent: erősen meglepetik a különben népes és zsibongó városnak hallgatag némaságán, s emberekből mintegy kipusztúlt utcáin. Vagy a síroknál vannak illyenkor a háznépek, vagy, ha az idő rendkívül kedvezőtlen a szabad ég alatti időzésre, ben tartózkodnak családi körben. E napon, két templom utánig még cselédet sem igen küldenek ki az utcára. Csak egy részén a városnak, az úgynevezett Anna utcán, hol a pápisták laknak, van mozgás és járáskelés. Van még a Nagy Pénteken kivül egy dél-esti óra, mellyet a debreceni gyülekezet a legvallásosb buzgósággal innepel; s ez, az Ó esztendő estvéje. Valaki csak mozogni bir: mind templomba siet ekkor. Mind a három templom úgy telesded tele van, hogy zsúfoltnak mondhatnék inkább mint tele levőnek. Illyenkor Debrecenben nem tartatik prédikáció; csak, mint rendes hétköznapokon, éneklés közben, egy alkalomszerű Ima- s Könyörgés mondatik. Egy illy műben remekelhet igazán az egyházi 213
