Egység, 2021 (31-32. évfolyam, 138-149. szám)

2021-02-01 / 139. szám

2021 FEBRUÁR | egység 13 zünk, hogy magyar kultúra, adott esetben magyar-zsidó kultúra. – Claude Lamzmann 9,5 órán tartó doku­mentumfilmje, a Soah etalonnak számít az ilyen típusú visszaemlékezések készítésénél. Ti milyen módszerrel vágtatok neki ennek a vállalkozásnak? – Többféle megközelítés van. A Lanzmann-féle sorozat örök darab­ja a soá feldolgozásának, ő szituá­ciókon, konfrontatív helyzeteken ke resztül hagyja lelepleződni a kü lönböző szereplőket. Irdatlanul erős anyag, alig kell hozzá narratíva. Egy másik módszerrel, amiben volt sze rencsém dolgozni a Spielberg ar chívumnál, nagyon pontos törté­nelmi elemekhez kapcsolódó inter­júsorozat készült, hogy a feldolgo­zásnak legyen egyfajta egzaktsága. Itt mi most azt próbálhatjuk meg, hogy ki-ki a maga történetét mondja el, a maga családtörténetén keresz­tül a személyes megélt pillanatokat, fájdalmakat. Az emberekre, a tekin­tetükre koncentrálhatunk. – Mi idéződik föl ebből a rengeteg interjúból benned elsőre, ami olyan erővel hatott rád, hogy teljesen megmozgatta a bensődet? – Egy nagyon banális példát mon­danék, ami éppen a banalitásában vérfagyasztó. Egy drága szép néni meséli, hogy valami egészen vá­ratlan módon a deportálás során a nagymamája megjelent egy lábos­sal, amiben lekvár volt, merthogy az segít majd túlélni. Éhesek lesz­tek, akkor kaptok lekvárt, amit én eltettem, mondja a nagymama, és miközben ez a néni meséli, nagyo­kat nyel, egyszer csak érzi a lekvár ízét, 70-80 évvel a történet után, a szájában ott van a nagymama lek­várjának az íze, amivel nem érkeztek meg. A lábos kiborult, a nagymama rögtön eltűnik, elterelik azonnal a gázkamra felé. De az otthon, az elveszett gyerekkor, a család, az egyszer csak itt megjelenik. Ezek az interjúk talán ezért fontosak, mert ha elmondom ezt a lekvártörténetet, valaki akár még meg is vonhatja a vállát, na, és lekvár... de így együtt az arccal, a szemmel ez a képsor 80 év múlva is el tud mondani meg­rendítő elemeket erről a megfogal­mazhatatlan borzalomról, amit a holokauszt jelent. – Az elhallgatás kapcsán merül fel bennem, hogy hányszor fordul elő éppen emiatt az, hogy emberek, akik nem is tudnak a szárma­zásukról, kapcsolatba kerülnek az antiszemi­tizmussal, rasszizmussal, idegengyűlölettel. Egyszer csak rájuk is zuhanhat ez a tragédia, ez az identitás és egy többszörös traumát kell megéljenek aztán. – Ezek a traumák beleivódnak a csa­ládokba. Hiába nem akarnék me­sélni a saját gyerekeimnek, unoká­imnak a holokausztról, valamilyen módon, megint csak a szavakon túli világban, gesztusokban, tekintetek­ben, csendekben, elhallgatásokban nyomjuk bele a következő generáci­ókba ezeket a történelmi fájdalma­kat. Ezért nagyon nagy felelősség, hogy erről a lehető legőszintébben tudjunk beszélni, és ne találjunk ki hazug történelemképeket arról, amit megélt az európai szörnyűsé­gek során az ember. – Az interjúkat nézve megdöbbentő volt, hogy mindezek mellett mennyire ott van ezekben az emberekben az életszeretet és az életöröm is. – Nem akarok általánosítani, de el­képesztő, hogy az egész mögött van egy életszeretet. A fájdalmakkal va­ló együttélés megtanulásában van egy mérhetetlen nagy emberség, a másik megismerésének, elfogadásá­nak az a vágya, hogy tanuljunk meg együtt élni a fájdalmakkal, a teme­tetlen halottainkkal, igen, őrizzük meg, igen, tudjunk róla minél töb­bet, de menjünk tovább az életben. Élni kell, a szó teljes értemében és valahogy helyet adni a másiknak a lelkünkben, megtalálni a másik­ban azt, ami szerethetővé vagy el­fogadhatóvá teszi. Ez nekem nagy tanulság, az indulataimat is erősen befolyásolta, hogy ne ítélkezzek ilyen nagyon erősen. – Formálta ez a munka az identitásodat is? – Igen. Egyfelől többet ismertem meg a saját zsidó identitásomból, a családoméból mások családján keresztül. Másfelől óriási segítség, hogy jobban és árnyaltabban ért­sem ennek a világnak a történetét, amelyben élek, ami Trianon, ami Don-kanyar, ami ’56. A Don-kanyar fájdalmát én kevésbé fogom meg ér­teni, de ha ismerem, akkor sokkal többet fogok ismerni a szomszé­domból meg akár abból is, akivel most éppen gyűlölködünk. A gyű­lölködés semmire nem jó, csak to­vábbi gyűlöletet generál. – Elmondtad, hogyan hatott rád ez az in­terjúsorozat, és azon gondolkodtam, hogy a végére ők min mehettek keresztül. Erről van visszajelzés, hogy hogyan hatottak a beszél­getések? – Egy csomó esetben a pótlékai is voltunk annak az embernek, akinek nem volt elmondható a történet, hogy legyen kinek elmondani, mi­előtt végképp elmegy valaki ebből a világból. Ez nagy felelősség, és néha egészen megható, hogy egy rokona nevén szólít egy-egy néni és aztán zavartan nézzük egymást, mert ő rájött, hogy én mégsem X vagy Y vagyok. Őrületes pillana­tok ezek. A visszajelzésben nagyon sokszor a megkönnyebbülést lehet érezni: nem mi könnyítettük ezt a pillanatot, hanem hogy el lehetett mondani. – A rítusa ennek? A rítus, hogy végre lehető­séget kaptak, hogy ez megtörténjen? – Igen. Szóvirágnak tűnik, de egy picit olyan, mintha egy pillanatnyi esély lenne a temetésre, a gyászra, ami kimaradt a pusztítás beteg, em­bertelen gépezetében. Az elmon­dás, az egy pici síremlék is, tudja, hogy a kamera, amibe ő belenéz, az rögzít valamit az ő életéből, az ő csa­ládjából. Ezek megrendítő dolgok, és hihetetlenül fontos, hogy tudja, hogy ezek az egy-másfél-kétórás beszélgetések egyszer csak majd ebben a múzeumban ott lesznek az ük-ükunokája számára is, vagy csak egy kutató megnézheti, hogy vele mi történt. Többek közt ezért olyan lenyűgöző ennek a Sorsok Házának a létrehozása. Egy kollektív emlék­helyként kell megélni, ami emléke­zés, és ezen keresztül a továbbélés együtt, valahogy ezt képzelem, ez a remény.

Next

/
Thumbnails
Contents