Egység, 2020 (30-31. évfolyam, 126-137. szám)

2020-01-01 / 126. szám

2020 JANUÁR | egység 9 PORTRÉ | HOHMECOLÓ tak itt olyanok, akiknek egyébként anyagi lehetőségük is volt arra, hogy változtassanak. De engem itt tartott a föld. Abban a faluban, ahol apám gazdasága volt, ahol én a gyerekko­rom legszebb és legboldogabb nap­jait éltem, mindig szívesen fogadtak. Véglegesen 1948 novemberében mentem el onnan. De a rá követke­ző tavasszal már felhívtak, hogy mit hová vessenek, mire számítsanak. Azóta is kapcsolatban vagyok a fa­luval, díszpolgára is lettem. Az első Fidesz-kormány idején minden falu kapott országzászlót. Halmajugrán, a falumban, ezt Dávid Ibolya adta át. Engem is meghívtak. Jöttünk ki a templomból, és a lépcsőn kétol­dalt álltak az emberek. Egy fekete kendős asszony kiugrott a sorból, és lelkendezett, „fiatalúr, jaj de jó, hogy itt van!”. Én akkor hetvenvalahány éves voltam, de fiatalemberként em­lékezett rám. Dávid Ibolyának elke­rekedett a szeme, kérdezte, hogy van ez. Elmondtam, hogy én itt voltam gazda. – Amikor elhagyta a szülőfalut, mi­be tudott kapaszkodni? – Számos barátom, jó ismerősöm volt, akik jó pozíciókba kerültek. Köztük sok zsidó fiú és lány. Ők meg­próbáltak segíteni rajtam, eldugtak ide-oda. Először a Földművelésügyi Minisztériumban voltam néhány hónapig. Onnan egy revízió után kidobtak. Aztán egy agrárgazdasági kutatóintézetbe kerültem, amelynek az előző miniszterelnök, Dinnyés Lajos volt a főigazgatója. Onnan is kirúgtak. Aztán megalakult a Ker­tészeti Kutatóintézet, ahová ugyan­csak felvettek, és onnan is kirúgtak. Egy ideig az Akadémiának dolgoz­tam, mert külföldi agrárfolyóiratokat ismertettem. De nemigen ment ez a dolog. Gondoltam hát egy merészet, és azt mondtam: elmegyek kerteket ápolni. Először Kispestre mentem, amely akkor még teljesen másképp nézett ki, a nagy panelvárosrészek helyén kis, vidéki jellegű házak voltak, nagy telkekkel. Ekkoriban a férfiak egy jelentős része hiányzott, mert vagy hadifoglyok voltak vagy elestek. Jártam egy családnál, kér­deztem őket, nem kell-e a kertgon­dozásban segíteni, ásni, metszeni. Dehogynem, mondták. Egyre-másra lettek ilyen megbízásaim. Ebből meggazdagodni nem lehetett, de szerényen el tudtam tartani albérlet­ben a családomat. – Ezek szerint a minisztériumi szo­ba nem az ön világa? – Hát nem. De nézze csak, itt egy könyv, ebből dolgozni szeretnék. Ezt a könyvet, amelyet 15 évesen nyomott az apám a kezembe, később egy méhésznek adta, ő hozta vissza nekem. ‘ 41-ben jelent meg. Maurice Maeterlinck belga Nobel-díjas író, költő írta a méhek életéről. Most van egy könyvmegbízásom, ebből néhány mondatot szeretnék beleírni a méhekről, azért forgatom újra. – A kertet ismerő mérnökként, miként látja az ember és természet viszonyát? – Az utóbbi időben sokat foglalko­zom a globális felmelegedéssel és a környezetváltozás kérdéseivel. Sok feladatuk van az agrárszakemberek­nek ezen a területen. A nagy változás jól érzékelhető a természet közeli tevékenységekben, a vízügyben, az erdészetben, a mezőgazdaságban, a kertészetben. Csak egy példát mondok: húsz év alatt egy fokot emelkedett az éves átlaghőmérséklet Magyarországon, de már ennyi is elég volt ahhoz, hogy a füge, amit gyerekkoromban Marokkóból, Lí­biából hoztak be karácsony tájékán, most jól érezze itt magát. És nem csak a mi kertünkben, hanem a kör­nyékünkön szinte minden kertben van egy-két fügebokor. Ez az egy fok tette lehetővé azt is, hogy a parlagfű, amely melegigényes gyomnövény, úgy elterjedjen, hogy alig lehet elle­ne védekezni. – Tud ehhez a változáshoz alkal­mazkodni az ember? – Sokat kell beszélni róla. Nagy vál­tozások lesznek, és ezekre fel kell ké­szülni. De el vagyunk késve. Mi Ma­gyarországon mindenről azt hisszük, hogy hozzánk nem gyűrűzik be. De ez nem igaz. Minden begyűrűzik. – Nem merült fel a szocializmus összeomlását követően, hogy újra gazdálkodni kezdjen? – Az életemben sok hullámzás volt, de mindig hűséges maradtam ah hoz, hogy a föld megműveléséből agrár­tudományt kell csinálni, ez zel foglal­koztam. Hosszú ideig ta nítottam is. A kárpótláskor visszakaptam kilenc hektárt. Bérbe ad tam egy általam régóta ismert em bernek. De a me­zőgazdaság ma nem jól működik. A biodiverzitás megtagadása, ami most már negyven éve tart, lehetetlen állapot. A mezőgazdasági területek 75 százalé kán termelünk négyféle növényt. Négyfélét! Az apám gazda­ságában legalább 15 féle növényt ter­meltek, egy kis paraszti gazdaságban pedig 7-8 félét. Mert volt a szőlők között egy-két kajszibarackfa, mert volt tehén, ló, baromfit is tartottak. Több lábon álltak. És most mi van? Kukorica, búza, napraforgó és repce. Bűn, hogy a jó termőföldeket csak erre használjuk. Magyarországnak nagyon kevés természeti kincse van, nincs tengerünk, magas hegyeink, nincsenek olajkútjaink, termőföl­dünk van, s ezt a földet nem kizsa­rolni, hanem megbecsülni kellene és jobbá tenni. – A zsidó vallásban van egy szabály, az, hogy Izraelben hétévenként nem szabad megművelni a földet. A kertészmérnök mit gondol erről? – Pusztán szakmai szempontból már nincs szükség pihentetésre. A trágya lehetővé teszi a föld termőképessé­gének fenntartását. A bibliai szabá­lyoknak azonban filozófiai jelentősé­gük van. Hiszen porból lettünk, és azzá leszünk. 2020 JANUÁR | egység 9

Next

/
Thumbnails
Contents